Rapai Ágnes: Máshol
(Magvető, 69. old.)

A fenti cím egy kis magyarázatra szorul. Nem a „couleure”-ről van szó ugyanis! Nem a fénysugarak hullámhosszától és rezgésszámától függő látási érzetről, hanem a fűszál – átvitt értelemben a pascali-nádszálember – átváltozásáról. Arról a misztériumról, amit a liturgia nyelvén transfiguratio domini-nek mondunk, magyarul pedig méltóságteljes biblikus ódonsággal így őrződött meg: Urunk színeváltozása.

Most viszont a csoda egy fűszál átsugárzódása színe változása.

Egy versben nőtt fűszálé.

Így szól Rapai Ágnes Szombat című szonettjében: „Egy fűszálon botladozom, remélem / jó leszel, nyugodt, hogy majd hajnalig / veled társalog az álom, amíg / egyensúlyozgatok e keskeny éjen”. Ez a „keskeny-éj-fűszál – palló? Kifeszített kötél? Emberi létünk? – egy lélegzetvétellel arrébb „gyámoltalan, illúziótól síkos talaj”, majd „fekete fénynyaláb sötét vásznon”, majd olyan hatalmas, hogy „aláereszkedni” lehet rajta, s mert hosszabb, mint maga a fény, el lehet rejtőzni „szomjasan fény mögé, / bebújni árnyba”; s mindez miért? „talán ha megteszem, a hangomból futja majd énekre”. Ez a talán, ez az egyetlen kijelentő mondatból álló kétely nem szorul válaszra. Hiszen a cáfolat – vagyis a szonett maga, melynek belső ívét megkíséreltük fölvázolni – igazi ének. Ének és szonett létére is mai hangszerelésű. Dallama: belső logikája, meghökkentő asszociációs rendszere, az ezekben megnyilvánuló kifejeződő szorongás, énre-vágyás, valamint az ezt szolgáló metaforaláncok, debussys ízű asszonáncok, az egyetlen mondatnyi versbeszéd zaklatottsága, a vándorló vezura és más költői eszközök által lesz maivá. Még akkor is, ha ezt a maiságot egy szonett, illetve egy szonettciklus zendíti meg.

Már ebből az egy versből is megállapítható, de egész könyve ismeretében bízvást állítható, hogy Rapai Ágnest a zárt formák szabadsága röpteti. A hexameterek hatrácsú börtöne (Asszonyének, Énekek éneke). A magyaros verselés: így az elevenebb ősi magyar nyolcas meg a nyugodt lejtésű magyar alexandrin „gúzsban tácoltatása” a nyugat-európai verssel (Szabadíts meg, Kesergő). Egy-egy lírai parafrázisa voltaképpen prozódiai parafrázis – ének más dallamra. A sorokból a trubadúr Lorca hajol ki (Árnyjáték), másutt Psyché, Neme Nagy Ágnes versmotívum, középkori flagelláns ének éled új életre (Szabadíts meg, Nagypéntek). Még úgynevezett szabadversei se azok, amik. Jó részük inkább álszabadvers, ahol a verssorok többnyire a cezurához hajló tipografizálása hivatott arra, hogy álruhájával elfedje a vers valódi természetét: rímtelen időmértékes vagy rímtelen hangsúlyos voltát (Gulácsy-táj, A nimfa éneke, Kavics, Baba és mások). Ezek a versek azt jelzik, hogy Rapai Ágnes úgy próbál szabadulni a zárt formák uniformisából, hogy részint elrejti, részint a maga alakjára igazítja őket. Könyve kétharmadában a kötött beszéd az uralkodó, az utolsó versek viszont – és feltehetőleg ezek kronológiailag a későbbiek – szabadversek (Rilke-versek). A belső mozgás, a szabadulás, a magára lelés mostani iránya nyilvánvaló: szabadabb versformák, kevésbé ünnepélyes, mégis himnikus nyelv, szabad asszociációkra épülő, egymással egyenrangú laza metaforarendszerek.

Költői költő-e Rapai Ágnes?

Igen! Még akkor is, ha a komputerizált költői személyi számok világában ez a megnevezés meglehetősen kétes értékű. Hogy mégis használni merem, két oka van. Az első: nem minősítésnek szánom, iránytűnek, arra, hogy segítse a pontso tájékozódást Rapai Ágnes világában. A második: ez a megnevezés az én szótáramban nemcsak a műgondot jelenti, nemcsak a költői formák tudatos használatát és ismeretét, de az eddigi költői értékek tudatos vállalását is. „Minden út régen elrongyolódott / és leszakadt a kóborlásról…” – mondja, s ha jól értem szavait, akkor ez az idézet annyit jelent, hogy a költői kalandozások kora lejárt, és ő az úttévesztések helyett az örök esztétikai értékek megtartó erejében hisz. „ Ott az idősikálta, tiszta múlt / száz ajtaját nyithatod, s kitolul / a sikolysincs, nevetéssincs élet / ott a csendből érces hangú kürtöt formázhatsz…” Szükségszerű hát, hogy tobzódjon a szépségben, s mert szépségeszménye irracionális, megtestesülése is álomszerű és megfoghatatlan, kitapinthatatlan, mint a zene. „…Zöldje mondat, mely csenddel ütközik… és „…”Ahogy vonatablakba loccsan a tó / kék földjébe gyökerezik a nyárfa / végül felölti, amit elveszít.”

Rapai Ágnes könyve első versében éjszakát vásárolna, mint egy ószeres. Az utolsó vers, a Naphimnusz imaszerű sóhaja viszont így hangzik: „…taníts / meg helyet változtatni és / oszlasd el a sötétséget.”

Bárcsak teljesülne óhaja, s nemcsak versei „máshol”-országában.