"eszedbe se kell jutnia hogy minden olyan esetleges" - írja A bé elé visszafújt magánhangzó című versében Rapai Ágnes. Ő maga azonban nagyon is kötelességének érzi, hogy ne csak eszébe jusson, hanem kinek-kinek eszébe is juttassa a dolgok, minden dolgok, a világ esetlegességét. Már azáltal is, hogy - ha csak teheti - alternatívákat mutat fel verseiben: pl. kötetének első darabja (Íme itt) kivétel nélkül egymást kizáró állításokból épül fel. Lehetőségeket emleget tehát, de sohasem úgy, hogy valamelyik mellett döntene. Nem dönt és nem hív fel döntésre: azt érzékelteti, hogy a kontingencia meghaladhatatlan. Persze legtöbbször nem világkontingenciákról van szó, nem egyetemes, metafizikai esetlegességekről, hanem hangsúlyozottan köznapi, banális "választhatatlanságokról". És ebben áll a költőnő oly vonzó iróniája, amellyel senkit, semmit, sem önmagát, sem a szerelmet, sem az irodalmat, sem a partnert, sem a politikai helyzetet, sem az "örök asszonyi" sorsot, sem a halált, sem a karriert nem kíméli (De finom a szapphói; Szindbád álma; A nyilas hava; A pogány lány imája; A ritmust felveszem; Örök mondóka stb.). Ahhoz azonban, hogy ironizálhasson, hogy mindent kétségbe vonhasson, igen gazdag anyagot kell versbe emelnie. És valóban, Rapai Ágnes verseiben szinte egy realista regény esemény- és figuraváltozéka fér el, pontos helyszínekkel, szituációkkal, hősökkel és antihősökkel, étkekkel és italokkal, főzéssel és szeretkezésekkel, vágyakkal és undorral - kis és nagy jelenetekkel. Hogy azután ez az életteljesség sajátosan kontrázza a kontingenciát, az éppúgy nyilvánvaló, mint az, hogy az epikai merítés remekül ellenpontozódik a bravúros ritmika által. - Vonzó, szellemileg is izgalmas kötet - minden verskedvelő, művelt olvasónak.

Legeza Ilona