Kodolányi Gyula írja fordításkötetének előszavában az amerikai költészetről: „Az amerikaiak ebben az évszázadban egyáltalán nem használják a líra, lírai szavakat a költészetről szólván. Nem véletlen tehát, hogy ha van lírájuk úgy, ahogyan mi értjük a szót, az mégis valami más. Az érzelem közvetlenül mint érzelem ritkán szólal meg benne: inkább a világban, a tárgyakban, a másik emberben rejtőzve, vagy a tárgyilagosnak tetsző leírás hangnemében, mint hangszín, mint árulkodó mozdulat. Ritkán szólal meg benne a nosztalgia hangja, s az örök téma, a ’tavalyi hó’ gyászolása.” Rapai Ágnes második verseskötete a 85-ös Másholhoz képest is erőteljesebben mozdul e felé – a Kodolányi által kitűnően axponált – amerikaias, nem lírai költészet felé. Legközelebbi rokona talán Sylvia Plath; egyik cikluscíme, a Horzsolás Plath emlékezetes Zúzódások című kötetét idézi, annak törékenyebb, finomabb szinonimája. Mindez annyiban (lehet) fontos, hogy Rapai erős, szuverén, határozott karakterű költészete nem annyira az itthoni, néhány szokásosan besorolható irányzat talajából nőtt ki, hanem egy életérzésében közeli, de megszólalásában elütő hagyományhoz kapcsolódik inkább.

Rapai költészete a személyes és magánközérzetének a költészete, megszenvedett, drámai, tragikus élmények sokasága feszül egy-egy versben anélkül, hogy a szenvedés megnevezhető, vagy az élmény visszakövetkeztethető lenne…. Összegző végtapasztalat ez, statikus, és kínzóan állandósult a világhoz és önmagához való viszonyulása. Nemcsak a tárgyaknak, eseményeknek, körülményeknek, emberi viszonyoknak nincs igazán megrendítő, a személy sorsába beavatkozó jelentősége, de az időnek sem. Elhanyagolható a tér, az idő, a társadalmi helyszín, nincs múlt, és nincs jövő, és kívül áll az emberi viszonyrendszer bonyolult moralitásán, nincs etikai értékrendhez kényszerítő erő. Ugyanakkor ez a kívül lét nem a dolgok abszolút tudását jelenti, talán lehetőségében sem, hanem egyféle sterilitás ez, melyet iszonyatosan nehéz elviselni, vele együtt élni. Ha van nosztalgia, és a „tavalyi hó” gyászolása, akkor az éppen a korábbi hité, tudásé, kételynélküliségé – a bármilyen bizonyosságé („Régebben még elkápráztatott” – A darázs szeme; „Már nem tudod, mindez mire való. / Miért hasít a fény a homályba. // Miért vérzik a levegő. / És miért szivárog a sebből annyi por. / Nem fenyeget, nem hiteget senki.” – Búcsú). Körökön kívüli lét, ahonnan csak egyfelé lehet lépni, a határok felé, az ismeretlent, a végsőt megérinteni, átlendülni mindenen, ami nem ez…

Rapai költészete valahol mindig a határon jár, s csak hajszálon múlik, hogy soraiból mégis vers születik. Szenzibilitása, finom vibrációja összetéveszthetetlenül női érzékenység, de nem nőies. Rejtőzködő személyessége ellenére kizárólag személyes létérzékeléséről beszél, közérzetéről beszél; hogy alig elviselhető és remény nélküli a létezés – nehezen húzható meg a határ, ameddig ez a szomorúság alkati, neurotikus túlérzékenység egyszeri élménye, s amettől a századvégnek a történelemcsinálás europtív, nagyvonalú lendületétől megcsömörlött kimerültsége, finom dekadenciája. Rapai költészete majdnem anakronisztikusan komoly, a görög sorstragédiákban vették ennyire kétely nélküli fontossággal számba a hősök saját élményeiket, az irónia, a groteszk, a játék legkisebb csábítása nélkül. (Rapai könnyedebb dalait, vidámabban csengő rímes etüdeit sem az alkati, teljes felszabadultság motiválja, hanem a komorság, szomorúság rejtőzik csak jobban.) A saját sors fölött érzett tehetetlenség, a beavatkozhatatlanság, az állandósult szenvedés magas hőfokú izzása pedig az érzelmek kifejezésének kritikus határára sodorják a költőt. A védtelenség, törékenység, sőt a saját közérzettel szembeni kiszolgáltatottság éppen a tárgyakban való reflektálás által kerüli el az érzelmességet, szentimentalizmust, mely lappangva ott kísért verseiben. Puritán, ugyanakkor képileg gazdag költői nyelve nélkülözi a tradicionális líra, líraiság eszközeit, olyannyira, hogy bátran és biztosan használ banalitásokat, közhellyé kopott kifejezéseket: „A rózsát, a narancshéjt / Szemétbe dobták” (A nap felkelt), „ a szögesdróton / Virágok. // Az ég füstlábon sétál. / Aranyfogak kitörve.” (Gyökér), „A hamutartó majd / Megtelik csikkel. / És rongy dermed az út sarában” (Negatív) A versek mögöttes, vagy indukáló élménye annyira személyes, intim élmény, s csak igen töredezett mozaikokban jelenik meg, hogy igazából az élmény ún. valóságtartalma visszakövetkeztethetetlen, s összemosódva az álmokkal, képzetekkel, a versek ok-okozati logikátlansága a bizarrság, sőt a képzavar határához közelít. A határon akrobatizáló költőnek azonban mindig sikerül innen maradnia, kötetében egyetlen vers sincs, ami megbillenne ezeken a kritikus pontokon, s azt hiszem, hogy költészetének rendkívül eruptív ereje is valahonnan innen eredeztethető.

Rapai Ágnes költészete egy másfajta perspektíva felé fordul, a magányra ítélt ember létérzékelésének intim világa felé: azt kutatja, a puszta egzisztencia itt és most hogyan határozza meg önmagát, a nem tudati én miként érzékeli és viselheti el létezését. És persze itt is a határokon járva: a világ-én és az összetéveszthetetlen alanyi én kizárólagosságának föloldásával.

(Orpheusz Könyvek)

* Életünk, 1991. 5. szám.