Válasz Kis Zsoltnak:

Kedves Zsolt, Ön ezt írja:

"M.G. soha nem utazott benszülöttekkel vagyis indiánokkal. Kísérői portugál vadászok voltak (Abilio és Juan pl.)."

* Molnár Gábor: Jaguárországban c. művében a következőket írja:

"Hol vannak már ezek az idők? Abilio ott él az Amazonas óriás folyama mentén, kis szülőfalujában, Clementino Urucara felett, az Atuman folyó őserdővel borított partján. Juan is ott él valahol a közelében. Nem akart itt maradni, őserdőt irtani a Ford-ültetvényen. [...] "

* Tehát nem voltak portugálok: - az idézet így folytatódik:.

"...Indián őslakók, néger rabszolgák sűrű afrikai vére keveredik bennük fehér ősökével. Játékos, becsületes, nagyotmondásra hajlamos, csaknem gyermeki lelkületűek addig, amíg valami fel nem bőszíti őket. Kemények ilyenkor, mint a pattanó acél. Mégis szeretem ezeket a derék erdei legényeket, szelídségük és vadságuk teljes skálájában, mert így egészek. Ilyen caboclók voltak eddigi, velem járt embereim, Abilio, Juan, José. s legutóbb José helyén a Jatapun Clementino. A caboclók az ősvadon "nomádjai". Nem szekereken járnak, igásjószágaik közt, családdal, gyerekkel, hanem csónakon, a zöldellő vadon vizein, hol magányosan, hol többesben, de mindig csak a férfiak, vándorolnak a vadász-, halászzsákmány, a nyersgumi keservesen fizető cseppjei után. Kemények, szilajok, mitől sem riadók ezek az erdei emberek, akiknek bőrszíne olyan változatos, mint ezerrétű, mindig nehéz életük. Aki megérti őket, aki velük tud örülni, osztozni fájdalmukban, az részt kap nemcsak életükből, de az ősvadon másként soha meg nem közelíthető lényegéből is. Így lehet csak megérteni az erdő sóhajtását, az éjszaka száz veszedelmet rejtő, de minden megnyilatkozásában varázsos sötétjét, a napkorong tüzes üdvözletét. A caboclók szemében az ősvadon tükrözik, markolásukban az itteni élet kalandos vadságát fogják össze, és szívük tárt kap, amelyen mindenki, aki barát, beléphet életükbe."

* Ön a vendégkönyvben így folytatja:

A megvakulása nem a "tudatlan benszülöttek" miatt történt (benszülött több száz km²-es körzetben nem volt, Fordlandiában több ezer külföldi és brazil dolgozott) hanem a gelenit robbantásához használt oxidálódott rézgyutacsok doboza robbant fel amikor elbotlott a folyóhoz menet hogy bedobja. Szóval csak "pontosan, szépen..."

* Molnár Gábor: Éjbe zuhant évek c. könyvéből idézek:

"Legközelebbi úticélom - ezt már Roggy, vele Pringle tudja - a Tapajos messze délen levő forrásvidéke, a javarészt ismeretlen indiántörzsektől lakott, néha - ez is előfordul - fenyegető vadon. Abilio éppen úgy kíváncsisággal telített, mint jómagam, és ez alól Juan sem kivétel. Klementino? Nála, és ezt úgy vélem, pusztán kényelemszeretet hozzánk tartozása, mivel lustaságában sohasem kíván helyzetén változtatni. Túl nagy a forróság - indulok a sertésállás irányába, kendőmmel törölve verejtékem. Kalapom is leveszem, homlokomat is törlőm. Majd és elhatározom - végignézem a paprika, a paradicsom, a görög- és sárgadinnyéket termesztő ültetvényrészt. Harmincan dolgoznak ott a portugál Torquato vezetésével. Jócskán benne vagyunk a délutánban, alig egy óra múlva véget ér a munka.

Mielőtt Torquato munkáscsapatához indulok, betérek a szerszámraktárba. Az a legjobb - bólint a raktáros, látom, megkönnyebbülve. Nem kedvelem ezeket a holmikat, és csak - ezt tudom - a tavalyi raktáros szerette. Alkalmasint ő is rakta el, talán éppen, mint a fiú akarta, ünnepi rakétákban nagyobb durranást előidézni.

- Leviszem a vízhez! - indulok ki a raktárból, lépek ki a napsütésbe. Haragosan néz utánam a fekete fiú, mint akitől - nos, igen - elvették játékát. Piros, aprócska doboz, tenyeremben éppen elférő, rajta az Írás: hat milliméter, mármint a gyutacs átmérője, hossza, ami nincs feltüntetve, negyven milliméter. Előttem vagy negyven méternyi lejtős, keményre taposott agyagos partrész, rajta túl, húsz lépés széles, övig érő zöld sás következik, azon kell a Tapajosig átgázolnom. Nem kedvelem a piros dobozt, a zöld sáson átgázolást még kevésbé, mégis minél előbb szabadulnom kell a nem tudom, mennyire öreg és így annál inkább veszélyes durranóhiganyos gyutacsoktól. Érzem, a piros doboz bádogja szinte behajlik ujjaim alatt, annyira vékony. Lágyan fogom, és már lenn vagyok az övig érő, rovarzümmögéssel teli zöld sás tömegénél, amiből égett, szenesedett pálmatövek merednek elő, mivel itt is dolgozott a fejsze a fazenda területének irtásakor. Belegázolok az erős zöld sásba, és bakancsommal rúgom magam előtt a talajt, a zöld sás tövét, erős zajjal hatolva előre, a mérges tűz-surucucu kígyókat - ha most és előttem akadnak ilyenek - menekülésre késztetve. Semmiképpen nem lenne hálás dolog egyikükre-másikukra rálépnem. Átkozott egy dolog - markolom, és szinte három ujjal, a piros dobozt - ilyenféle holmival ilyen helyen közlekedni. A fekete fiú nem is tudja, miféle istencsapást kapart elő, (kiemelés: tőlem) és szerencsére baj nélkül, a szerszámok alól.

* Kedves Zsolt, kérdezem: mi ez, ha nem tudatlanság?:

"...talán éppen, mint a fiú akarta, ünnepi rakétákban nagyobb durranást előidézni. [...] Haragosan néz utánam a fekete fiú, mint akitől - nos, igen - elvették játékát. [...]
A fekete fiú nem is tudja, miféle istencsapást kapart elő, és szerencsére baj nélkül, a szerszámok alól."

Üdvözlettel: Legeza Ilona

* * *

Főoldal