
BARTIS Attila
A KÉKLŐ PÁRA
Az erdélyi származású Bartis Attila a fiatalabb prózaíró
nemzedék egyik legtehetségesebb alakja. Ahhoz az írónemzedékhez
tartozik, akiknek már a posztmodern is az esztétikai félmúltat
jelenti. A kéklő pára elsősorban azzal lepi meg az olvasót,
hogy a szerző első novelláskötetéhez,
A sétához
képest nagy cezúrát "ír vissza" alkotói pályáján. Ebben a
kötetben ugyanis teljesen mást csinál, mint az az előző alapján
elvárható lenne; ezekben a kevés mondattal építkező, frappáns,
"tömör" stílusú írásokban a klasszikus magyar novellák
hagyománya él tovább. A kötet alcíme - "Hazugságok Bohumilnak
és más történetek" - azt látszik sugallni, hogy a novellák
"hangütése" a cseh prózához hasonlítható. Holott inkább arról
van szó, hogy Bartis Attila élménykörét Hrabal eszmei közelsége
határozza meg. A valóság szintjei úgy jelennek meg a
novellákban, hogy az olvasóban azt az érzést keltik, mintha
ezeknek a szinteknek nem lenne közük egymáshoz. Tágabb
kapcsolódási pontjaikat értelmezve azonban arra kell rádöbbeni,
hogy nagyonis kötődnek egymáshoz, leginkább abban, hogy
együttesük több nemzedékre kihatóan el tudja rontani az emberek
életét. Az olvasó lassan megérti, hogy a szintek közötti
átjárást biztosító "lépcsőfokokat" neki magának kell
megépítenie az író által megteremtett fogalmi átjárhatóság
segítségével. Sajátságos, csakis Európa keleti felén
megtörténhető eseményeit csak az itt és most élők érthetik meg.
Jó példa erre a Romániában, a diktatúra idején játszódó Károly
című novella egyik alakja, a dilettáns költő, aki állandóan
díszmagyarban parádézik. Környezete és az olvasó is azonnal
lefordítja a szerző "rejtjelezett" üzenetét, azt ugyanis, hogy
a szóbanforgó illető, a leírt "jegyek" alapján csakis "tégla",
azaz beépült ember lehet. A Tömörkény, Gozsdu, Krúdy és Csáth
irodalmi hagyományait idéző novellákban olyan világ tárul fel,
mely a történelem és a politika által végzetesen meghatározott,
ám nem művi, csupán a tradíció és a nyelv által stilizált.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|