Thomas BERNHARD

IRTÁS

"Indulatmű" - állítja regényéről az alcímben a szerző, és teljes joggal. Akár az indulat, a düh, a megvetés, a felháborodás, a mindezek felkeltette undor lélektani törvényeinek, pszichikai jellemzőinek paradigmatikus érvényű bemutatásának is tekinthető a mű. Egyetlen hatalmas, véget érni szinte nem is akaró monológ, amelynek egyetlen témája, célpontja, kimeríthetetlen tárgya az, hogy a beszélő megveti a bécsi szellemi elitet, hogy utálja a művészvacsorákat, hogy elviselhetetlennek tartja az irodalmi, filozófiai, zenei stb. fecsegést, a köldöknézést, lelkizést, a divatokat pontosan követő tájékozottságot, a szellemi értékek iránt érzett rajongást stb. A különös az, hogy e monomániás monológ egy pillanatra sem válik unalmassá, hogy már az első mondatok után (amelyek pedig kimerítően elmondják, miről is szól a regény) az olvasó is a beszélő indulatainak foglyává válik, és nem bír szabadulni a gyalázkodásnak, megvetésnek, felháborodásnak ebből az imponálóan harsogó, pihenést pillanatra sem engedő sodrásából. Pedig csak arról van szó, hogy a beszélőt, aki már húsz éve megundorodott az egész bécsi szellemiségtől, aki pontosan ezek elől menekült Londonba, s akit visszaérkezésekor épp az efféle vacsorák egyik jellemző házaspár-rendezője hív meg estére. Ő elmegy, hogy azután egy füles fotelben üldögélve belső beszédben "adjon hangot" undorának.
Thomas Bernhard, aki az indulatnak, gyalázkodásnak, "szent" dolgok szapulásának nemzetközi nagymestere, ezúttal is "nagyot alakít". Remekművet írt a remekműveket ámulók ellen, és persze kitűnő önleleplezést is: a prousti hajlamú (és mondatszerkesztésű) író nagy művét a legfőbb prousti tulajdonság, a szellemi sznobizmus ellen.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez