BERTHA Zoltán
GOND ÉS MŰ Tanulmányok az erdélyi magyar irodalom
köréből
Az életkora szerint ugyan fiatal irodalomtörténész a határon
túli - és kiváltképp az erdélyi - magyar irodalom legjobb hazai
ismerői közé tartozik; elemző és áttekintő tanulmányok
sokaságában értelmezi, interpretálja a két világháború közötti
és 1945 utáni kisebbségi próza és líra legjobb teljesítményeit
vagy fölfedezendő értékeit.
Bertha Zoltán legtöbbet talán
Tamási Áron
írásművészetével
foglalkozott, új kötetének első tanulmánysora is az ő
munkásságával, illetve a halhatatlan életmű fogadtatásával
foglalkozik ("Remény a bajban"). Mindenekelőtt Tamási
műfaji kereteket tágító vagy nagyvonalúan átlépő prózáját
vizsgálja, éspedig műfajelméleti, stiláris és időrendi
szempontból, majd a
Jégtörő Mátyás
ürügyén azt a
bölcseleti folyamatot követi nyomon, ahogyan a regényben a
székely folklór és a pogány mítosz európai-egyetemes távlatok
kifejezője és egyfajta létfilozófia megjelenítője lesz.
Eszmetörténeti "helyrajzot" is készít Tamási szépprózájának
transszilvanista vonatkozásairól, amely a nagy székely írónál
nem fölvett irányzatosság, nem elhatározás kérdése volt, hanem
az erdélyi tájélmény, sorstudat és múlttapasztalat, illetve a
népközeliség természetes következménye. Bertha vizsgálódásainak
másik "terepe" az 1960-as évek elején indult - az erdélyi
literatúra hagyományos közösségi vétetésű, váteszi és
népszolgáló szerepvállalású hagyományát elhagyó, az önkifejezés
új dimenzióit kereső - Forrás nemzedék egészének és tagjainak
munkássága (A modernség folyamatai). Nagyra értékeli,
hogy e generáció úgy akart és tudott önmaga életérzéséről,
világlátásáról szólni, hogy egy pillanatra sem mondott le a
művészi ábrázolás összetettségéről, a kifejezés totalitásáról.
A szélesedő-táguló gondolatiság jegyében tart - műnemek
szerinti fölosztásban - szemlét a nemzedék alkotóinak művei
fölött. Majd a nyolcvanas évek költőire, íróira figyel föl, s
különösen is a dráma jelentőségére, amely etikai és esztétikai
tekintetben - kivált
Sütő András és
Székely János
alkotásaiban - új távlatot mutatott az egyetemes magyar
irodalom egésze előtt. Erősen foglalkoztatja a szerzőt az
esztétikai modernség és az értékkonzervativizmus lehetséges
összhangja, e vetületben értékeli
Markó Béla és
Balla Zsófia
lírájának sajátosságait. A nemzedéki és korszak-áttekintések
után az újabb erdélyi irodalom érdemes alkotóinak portréit
rajzolja meg egy-egy új művük ismertetése kapcsán
(Arcvonások). Itt a visszatérően elemzett Sütő és
Székely János mellett Panek Zoltán novellisztikájáról,
Szilágyi Domokos
költészetéről, a Forrás második nemzedékének
közösségi ihletést megtestesítő vonulatának reprezentánsaként
Farkas Árpád lírájáról,
Csiki László,
Vásárhelyi Géza,
Mózes Attila
munkásságáról közöl precíz, körültekintő, az egyetemes és az
erdélyi magyar irodalom kontextusát is bemérő, a irányzatok
koordinátái közé illesztett, ugyanakkor roppant empatikus
elemzéseket.
Mind a korszak-áttekintő, irányzat-fölmérő összegzések, mind az
egyedi életműveket elemző tanulmányok - megkerülhetetlen
jelzőpontok az erdélyi magyar irodalomban alaposabban
tájékozódni kívánók számára.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|