BERTÓK László
DESZKATAVASZ
Nemcsak az általa oly kedvelt és oly nagy művészettel művelt
szonettformától
búcsúzott el új kötetében Bertók László (bár mutatóba azért
szonett is akad a kötetben), de a szabályos versépítkezéstől, a
szigorú kompozícióktól, az egyszerre racionális és mégis
költőien szuverén vonalvezetéstől és még sok egyébtől is. A
búcsúk kötete a Deszkatavasz, és nemcsak a nagy kortársaktól és
mesterektől, barátoktól való búcsúzásé (a legszebb versek közé
tartoznak a Csorba Győző és a Fodor András halálára írt
költemények). "Prózára szerelte" ezúttal műveit a költő,
látszólag csak piszmog a szavakkal, a versképletekkel, még a
versbe emelt tárgyakkal is. Kézbe fog egy verssort és
hajlítgatni kezdi, "kocog" egy Ady-sor után, elbíbelődik a
szögesdrót halmon (kerítés volt valaha), a deszka repedésein, a
rigó pittyegetésein, a hirtelen támadt csöndön, és úgy tesz,
mintha tényleg csak bíbelődne ezekkel az apróságokkal,
semmiségekkel, szándéktalanul, öregurasan. Valójában iszonyú
sodrása van ezeknek az igénytelennek tetsző költeményeknek: a
komótosan felhordott színek és szavak, felvázolt tárgyak és
gesztusok, megjelenített képek és látomások résein keresztül
elönti a verseket a metafizikum vonzása. Valamiféle "túlos"
derengésük van Bertók László új verseinek, nem evilági
sugárzásuk (Üveg nélküli; Tojáspor;
Kerítés; Hét feje volt; Kocogás egy Ady-sor
után; Lehetnék kuruc, sőt labanc; Saját árnyékát
előzi a ló; Boldogan lebeghetne stb.). Megrendítő
költemények, tragikus felhangú alkotások a lehető
legszerényebb, már-már "jelentéktelenített" mezben.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|