BODOR Ádám

VISSZA A FÜLESBAGOLYHOZ

Egyszerre ismerős s ismeretlen, egyszerre természetes és bizarr világ elevenedik meg Bodor Ádám két és fél évtizednyi munkásságából válogató novellagyűjteményében. Ismerős, mert szomorú kisembereké az ábrázolt lét, de mégis sokszor sejtelmes- homályos, mert belső, lélekmélyi rezdüléseiket jelzi az író. Jelzi: hiszen nem hagyományos értelemben, aprólékosan mutatja be hősei gondolkodását vagy érzelmi életét, inkább reakcióikat, gesztusaikat vetíti ki pillanatfelvételek formájában; nem történeteket fogalmaz, de jelentéktelennek tetsző apróságokat csupán, ezek viszont - mint cseppben a tenger - a lélek komor vagy rácsodálkozó megrendüléseit, ámulatait tükrözik, netán a pillanat megigazulást, fölismerést hozó varázsát. Az idősödő pincér néhány másodpercig eltűnődik: évtizedek óta hordja a sertéssültet uborkasalátával (Kivágott filmkocka); egy lány egész napot tölt el a néptelen buszmegállóban bámészkodva (Milyen is egy hágó?). A talán maguk előtt is takargatott, de nagyon emberi kicsiségek állnak az író érdeklődésének középpontjában, s miközben egy rezzenésük látleletét adja, egész embersorsot, egész alkatot, jellemet sejtet. Innét származik írásainak különös atmoszférája, látásának sajátos szöge, jelzésszerű írástechnikája, a vágyakozó vagy lemondó borongás fénytörése. És mivel ábrázolásmódjának lényegi eleme a jelzés, a sejtetés, a többértelmű elhallgatás, az olvasó úgy fogadja el a történteket, ahogy megestek, holott tudja, bármi más megtörténhetett volna. A köznapiban fölvillan a különös, az epizódban a sors, a bizonyosságban a sejtelem (Mord ember). Szemérmes, rejtőző alkatú, szavaikat megfontoló alakokat beszéltet, akik azonban cselekedeteikben különösnek tűnnek föl. Később azonban kiderül: ebben a helyzetben csak így lehetett cselekedni (Plusz-mínusz egy nap; Sofőrünk egy rosszabb napja).
A novellák sorából sajátos világ áll össze: havasok, hegyi tanyák, külvárosok, vasútállomások, piacok, borbélyüzletek vagy folyópartok környezete, az élet napi színterei. És a szegényes házakban, kopott boltokban szomorú, komor, gyanakvó, de mindenkor jóra vágyó emberek tétováznak vagy törekszenek valamire (Az erdész és vendége; A fapapucs kelendősége stb.). Jószerével csak abban közösek, hogy szorongóan élik át a szépség, a jóság és kivált a teljesség hiányát. Olykor a szent együgyűség mániákusságával, a gyermeki kíváncsiság nevetséges gesztusaival árulnak el valamit megszenvedett sorsukról, generációknak elégséges tapasztalataikról, a tűrés és várakozás emberi adományáról.
A novellák tárgyi világa konkrét, realista, mégis olyan, mintha a képzelet szülte volna. S ez azért lehetséges, mert a táj az ember belső valóságának kivetítése, szimbólumok hordozója. E jelkép pedig nem mást takar, mint a vágyat és a hitet, mely lehet elképzelhető és lehet létező, de az emberhez méltó élethez föltétlenül hozzátartozik. Ilyenformán a karcolat terjedelmet ritkán meghaladó kisprózák külön útú folytatását jelentik a magyar realista epika hagyományának, miközben egy magában álló, egyedi és hatásában szuggesztív életmű fontos részei.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez