BODOR Ádám
VISSZA A FÜLESBAGOLYHOZ
Egyszerre ismerős s ismeretlen, egyszerre természetes és bizarr
világ elevenedik meg Bodor Ádám két és fél évtizednyi
munkásságából válogató novellagyűjteményében. Ismerős, mert
szomorú kisembereké az ábrázolt lét, de mégis sokszor sejtelmes-
homályos, mert belső, lélekmélyi rezdüléseiket jelzi az író.
Jelzi: hiszen nem hagyományos értelemben, aprólékosan mutatja
be hősei gondolkodását vagy érzelmi életét, inkább reakcióikat,
gesztusaikat vetíti ki pillanatfelvételek formájában; nem
történeteket fogalmaz, de jelentéktelennek tetsző apróságokat
csupán, ezek viszont - mint cseppben a tenger - a lélek komor
vagy rácsodálkozó megrendüléseit, ámulatait tükrözik, netán a
pillanat megigazulást, fölismerést hozó varázsát. Az idősödő
pincér néhány másodpercig eltűnődik: évtizedek óta hordja a
sertéssültet uborkasalátával (Kivágott filmkocka); egy
lány egész napot tölt el a néptelen buszmegállóban bámészkodva
(Milyen is egy hágó?). A talán maguk előtt is
takargatott, de nagyon emberi kicsiségek állnak az író
érdeklődésének középpontjában, s miközben egy rezzenésük
látleletét adja, egész embersorsot, egész alkatot, jellemet
sejtet. Innét származik írásainak különös atmoszférája,
látásának sajátos szöge, jelzésszerű írástechnikája, a
vágyakozó vagy lemondó borongás fénytörése. És mivel
ábrázolásmódjának lényegi eleme a jelzés, a sejtetés, a
többértelmű elhallgatás, az olvasó úgy fogadja el a
történteket, ahogy megestek, holott tudja, bármi más
megtörténhetett volna. A köznapiban fölvillan a különös, az
epizódban a sors, a bizonyosságban a sejtelem (Mord
ember). Szemérmes, rejtőző alkatú, szavaikat megfontoló
alakokat beszéltet, akik azonban cselekedeteikben különösnek
tűnnek föl. Később azonban kiderül: ebben a helyzetben csak így
lehetett cselekedni (Plusz-mínusz egy nap; Sofőrünk egy
rosszabb napja).
A novellák sorából sajátos világ áll össze: havasok, hegyi
tanyák, külvárosok, vasútállomások, piacok, borbélyüzletek vagy
folyópartok környezete, az élet napi színterei. És a szegényes
házakban, kopott boltokban szomorú, komor, gyanakvó, de
mindenkor jóra vágyó emberek tétováznak vagy törekszenek
valamire (Az erdész és vendége; A fapapucs kelendősége
stb.). Jószerével csak abban közösek, hogy szorongóan élik át a
szépség, a jóság és kivált a teljesség hiányát. Olykor a szent
együgyűség mániákusságával, a gyermeki kíváncsiság nevetséges
gesztusaival árulnak el valamit megszenvedett sorsukról,
generációknak elégséges tapasztalataikról, a tűrés és várakozás
emberi adományáról.
A novellák tárgyi világa konkrét, realista, mégis olyan, mintha
a képzelet szülte volna. S ez azért lehetséges, mert a táj az
ember belső valóságának kivetítése, szimbólumok hordozója. E
jelkép pedig nem mást takar, mint a vágyat és a hitet, mely
lehet elképzelhető és lehet létező, de az emberhez méltó
élethez föltétlenül hozzátartozik. Ilyenformán a karcolat
terjedelmet ritkán meghaladó kisprózák külön útú folytatását
jelentik a magyar realista epika hagyományának, miközben egy
magában álló, egyedi és hatásában szuggesztív életmű fontos
részei.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|