BUDA Ferenc

ÁRVAFÖLD

Az olyan ritkán, ám súlyosan szóló költők, mint Buda Ferenc új kötetének megjelenése (2000) valóságos irodalmi esemény. De persze főként azért esemény, mert a magyar költészet legősibb, legeredetibb rétegei tárulnak föl a korszerűség és az aktualitás ama összhangjával, ahogyan arra csak kevesek - pl. Nagy László vagy Nagy Gáspár - mutattak példát. Ősi atavizmusok, évszázados reminiszcenciák, folklorisztikus motívumok, balladák, ráolvasók, népi imádságok, mondókák stilizációjával szólnak Buda Ferenc versei - a Plugor Sándornak, Sepsiszentgyörgyre küldött, az élet ifjonti illúziójával leszámoló levél (Arcok), az ifjúságot szimbolizáló borókaág leírása (Zöld ág), a maga sorsának és morális elveinek súlyos metaforákba sűrítése (Árvaföld), a költőelődnek szóló üzenet "odaátra" (Hózivatar, gyehenna; László úr keze), 1956 emlékének újraélése (1956 Töredék), írótársainak szóló köszöntése (Himnusz haza; Szekér tanár úrnak Kecskemétre). Minden verséből árad a magyar nép évezredes tapasztalata, sorslátó bölcsessége az ősi dallamok magával ragadó sodra, ahogyan például a kiskunsági tájról szól: "Homok-haza, Szíkföld- haza / múltam és jövőm halmaza", vagy amint búcsúzik: "Föld-víz anyja szép hazám, / nem láthatlak már. / Ifjúságom messze száll, / vissza nem talál". Egészen más versvilágot jelent a 63 haiku, amelyben a kevés szóval sokat mondás ritka költői erényére mutat példát, meg arra, hogy a természet látványai, mozzanatos képei miként hordozzák a lélekmélyi mondandót, a személyes és a kollektív tapasztalatok összeszőtt sokaságát. A kis kötet megjelenése valódi eseménye kortárs költészetünknek.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez