BUDA Ferenc
ÁRVAFÖLD
Az olyan ritkán, ám súlyosan szóló költők, mint Buda Ferenc új
kötetének megjelenése (2000) valóságos irodalmi esemény. De
persze főként azért esemény, mert a magyar költészet legősibb,
legeredetibb rétegei tárulnak föl a korszerűség és az
aktualitás ama összhangjával, ahogyan arra csak kevesek - pl.
Nagy László vagy
Nagy Gáspár - mutattak példát.
Ősi atavizmusok, évszázados reminiszcenciák, folklorisztikus
motívumok, balladák, ráolvasók, népi imádságok, mondókák
stilizációjával szólnak Buda Ferenc versei - a Plugor
Sándornak, Sepsiszentgyörgyre küldött, az élet ifjonti
illúziójával leszámoló levél (Arcok), az ifjúságot szimbolizáló
borókaág leírása (Zöld ág), a maga sorsának és morális
elveinek súlyos metaforákba sűrítése (Árvaföld), a
költőelődnek szóló üzenet "odaátra" (Hózivatar,
gyehenna; László úr keze), 1956 emlékének újraélése
(1956 Töredék), írótársainak szóló köszöntése
(Himnusz haza; Szekér tanár úrnak Kecskemétre).
Minden verséből árad a magyar nép évezredes tapasztalata,
sorslátó bölcsessége az ősi dallamok magával ragadó sodra,
ahogyan például a kiskunsági tájról szól: "Homok-haza, Szíkföld-
haza / múltam és jövőm halmaza", vagy amint búcsúzik: "Föld-víz
anyja szép hazám, / nem láthatlak már. / Ifjúságom messze
száll, / vissza nem talál". Egészen más versvilágot jelent a 63
haiku, amelyben a kevés szóval sokat mondás ritka költői
erényére mutat példát, meg arra, hogy a természet látványai,
mozzanatos képei miként hordozzák a lélekmélyi mondandót, a
személyes és a kollektív tapasztalatok összeszőtt sokaságát. A
kis kötet megjelenése valódi eseménye kortárs költészetünknek.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|