FODOR András
MEGYEK MAGAM
A kötet nem csak a Meggyfa (1992) megjelenése óta
keletkezett verseket foglalja magában; Fodor András merészen
visszanyúl költővé válása kamaszkori pillanatához, és 1944-45-
46-ban írott, kötetbe azóta sem került "zsengéket" is beemel az
életműbe. Tizenhat évesen megfogalmazza már ars poeticáját,
amelyet Orbán Ottó "a földön járáshoz (.) a hétköznapi tanú
szavahihetőségéhez" való ragaszkodásként foglal össze
(Megyek magam). De a még korábbi genezisű Gyerekkor,
nyárvég ennek a valósághoz tapadó szemléletnek egy másik
lehetséges poétikai következményét, a kontemplatív filozófiai
líra talán
Szabó Lőrinctől
inspirált útját is fölvillantja. A kötet emlékező versei
meghökkentően érzékletes és eleven képeket idéznek föl a megélt
idő bő fél évszázadából, hogy a sűrítő montázs (Régi
hajó) vagy az értelmező bölcsesség (Fiaskó) jelezte
távolság révén jelöljék ki helyüket a belső élet dimenzióiban.
A költői lelemény hiteles politikai költészetté nemesíti a
legprózaibb dokumentumot, a vegyes lakosságú falu egykori
családneveinek lajstromát (Felszólalás Belgrádban). A
versek egy másik csoportjában életkudarcokról, tévutakról, a
tehetetlenség beismeréséről szóló krónikalapok kerültek egymás
közelébe. A visszájára fordult mítosz hősében kortársunkra
ismerünk, az életrajzi adatok lexikonszerű sorolása a sorsverte
áldozat archetípusává sűrűsödik (Anti-Julianus;
Látogató): a zsánert, a portrét Fodor András az időtlen
emberi típus inkarnációjává mélyíti. - A kapcsolatok lazulása,
a közösségek szétszóródása és az elszánt küzdelem a megtartó
értékek, az emberi szövetségek védelmében: a Fodor-lírának ezek
a jellegzetes motívumai a szaporodó vészjelek következtében
erőteljesen polarizálódnak. Még eltökéltebbé válik a Radnóti-
parafrázissal gazdagodó hittevés a szülőföldben megtestesülő
értékek mellett (Képkivágat); az odaadó jóság jelképévé,
profán szentképpé stilizálódik Az önkéntes alakja; paradox
módon egyszerre forrósodik érzékibbé is, spirituálisabbá is a
szerelmes versek hangja (Kérdés - felelet). Másrészt egy
nagyszabású haláltánc realisztikus elemekből összeálló
látomásával szembesül az olvasó, a szépen meghalás póztalan
példáitól (Végelszámolás; Facies Hippocratica) a
rosszban megcsontosodott erkölcsi élőhalottak Daumier-i
karikatúráiig (A torzkép döbbenete). A kötet legvégén, a
Napforduló strófáiban a költő az öregkor küszöbéről
kezet nyújt fiatalkori énjének, rondószerűen újra
megszólaltatva annak a természeti-bölcseleti lírának a mai
változatát, amelyet 1944-ben a Gyerekkor, nyárvég
koraérett ihletében megsejtett.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|