Ernst Theodor Amadeus HOFFMANN

AZ ÖRDÖG BÁJITALA

Írásművészetének, rafinált írástechnikájának legteljesebb kiérleltsége idején írta meg Hoffmann legjobb regényét, Az ördög bájitalát. Hiába alkotta meg azonban a romantika világképét, miszticizmusát és hideg racionalizmusát, mélypszichológiáját és feszült cselekményvezetését, démoni implikációit és megható idilljeit egybefonóan, szerves egésszé ötvöző remekét, sokáig csak afféle rémhistóriának tekintették a munkát. Igaz, van benne rémség bőségesen: a főszereplő kapucinus barátnak, Medardusnak már édesapja is szövetséget kötött a Sátánnal (bár később levezekelte vétkét, ám gyermeke születését már nem érhette meg), Medardus pedig egyenesen iszik abból az italból, amit maga a Gonosz készített Szent Antal számára őt megkísértendő. Az ital hatására elszabadul a pokol: Medardus élete "boszorkányszombattá" válik, és nincs szabadulás, illetve...

Hoffmann e regényében alkalmazta a legbravúrosabban a romantikának azt a fogását, hogy szereplőit mintegy megduplázza, hasonmásokat állít melléjük, akik felszabadultan egészen másként viselkednek, mint gazdáik (Dosztojevszkij tanult e tekintetben igen sokat Hoffmanntól). Azaz, dehogy viselkednek egész másként. Azt cselekszik, amit az eredeti figura csak szeretne, de nem mer, vagy amitől látszólag leginkább irtózik, de lelke mélyén vágyik rá. Hasonmás és démoni szerelem, szexuális implikációk és éteri tisztaság, skizofrénia, látomások, elszabadult képzelet és krimiszerűen izgalmas cselekménylánc (még - ugyancsak krimiszerűen érdekes - bírósági jelenetekkel is), remekül ábrázolt élet- és zsánerképek, a 18. századi kolostorok valóságos kisenciklopédiája - mindez feledhetetlen művésziességgel található meg Hoffmann csodálatos remekművében, a világirodalom egyik kiemelkedően nagy művében, amelyben a mai olvasó posztmodern allúziók és antcipációk sokaságával is találkozhat.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez