
Ernst Theodor Amadeus HOFFMANN
AZ ÖRDÖG BÁJITALA
Írásművészetének, rafinált írástechnikájának legteljesebb kiérleltsége
idején írta meg Hoffmann legjobb regényét, Az ördög
bájitalát. Hiába alkotta meg azonban a romantika világképét,
miszticizmusát és hideg racionalizmusát, mélypszichológiáját és feszült
cselekményvezetését, démoni implikációit és megható idilljeit egybefonóan,
szerves egésszé ötvöző remekét, sokáig csak afféle rémhistóriának
tekintették a munkát. Igaz, van benne rémség bőségesen: a főszereplő
kapucinus barátnak, Medardusnak már édesapja is szövetséget kötött a
Sátánnal (bár később levezekelte vétkét, ám gyermeke születését már nem
érhette meg), Medardus pedig egyenesen iszik abból az italból, amit maga a
Gonosz készített Szent Antal számára őt megkísértendő. Az ital hatására
elszabadul a pokol: Medardus élete "boszorkányszombattá" válik, és nincs
szabadulás, illetve...
Hoffmann e regényében alkalmazta a legbravúrosabban a romantikának azt a
fogását, hogy szereplőit mintegy megduplázza, hasonmásokat állít melléjük,
akik felszabadultan egészen másként viselkednek, mint gazdáik
(Dosztojevszkij tanult e tekintetben igen sokat Hoffmanntól). Azaz, dehogy
viselkednek egész másként. Azt cselekszik, amit az eredeti figura csak
szeretne, de nem mer, vagy amitől látszólag leginkább irtózik, de lelke
mélyén vágyik rá. Hasonmás és démoni szerelem, szexuális implikációk és
éteri tisztaság, skizofrénia, látomások, elszabadult képzelet és
krimiszerűen izgalmas cselekménylánc (még - ugyancsak krimiszerűen érdekes
- bírósági jelenetekkel is), remekül ábrázolt élet- és zsánerképek, a 18.
századi kolostorok valóságos kisenciklopédiája - mindez feledhetetlen
művésziességgel található meg Hoffmann csodálatos remekművében, a
világirodalom egyik kiemelkedően nagy művében, amelyben a mai olvasó
posztmodern allúziók és antcipációk sokaságával is találkozhat.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a kereséshez
|