Henrik IBSEN

PEER GYNT

Shaw írta Ibsenről: "...senki sem kerülheti ki varázsát, akinek van szeme, hogy az idővel porosodó felszín mögött felfedezze az időtállót és modernet". A Peer Gynt értékei különösképpen időtállóak; ez a költői nyelvében romantikus dráma mondanivalójában kiábrándultan szakít a romantika fellengzős ábrándjaival. Peer, a megrögzött hazudozó, akit nagyratörő álmai vezetnek, nem éri be az adott valósággal, elhagyja faluját, anyját és szerelmét. Önmagát, legbelsőbb énjét keresi a világban, de minden kalandtól visszaretten, "amelyből nincs visszaút". Vagyont szerez, majd elveszít mindent; próféta lesz a beduinok között, és császár az őrültek házában. Itt végre ráeszmél saját őrültségére, vándorlásai értelmetlenségére, és hazatér a norvég hegyek közé. Ám az öreg, fáradt Peer előtt megjelenik a Gomböntő, hogy rosszul sikerült életét beolvassza a közös formába, s ő nem tudja bebizonyítani, hogy mindig önmaga volt, tehát a halálban is jogosan tart igényt egyénisége tiszteletére. Sem a manókirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni egyedülvaló egyéni lényegét, s már úgy látszik, hogy a Gomböntő kanalába kerül, amikor eljut régi kunyhójához, amelyben ott várja Solvejg, régi szerelme. Az ő hűsége megváltja a haláltól, a Gomböntő haladékot ad.

"Hol éltem Isten-bélyeges énnel, mi tartott s őrizett erejével" - kérdi az utolsó jelenetben Peer, s Solvejg így felelt: "Hitem, reményem, szeretetem."

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez