KARAFIÁTH Orsolya

LOTTE LENYA TITKOS ÉNEKE

A fiatal költőnő verseinek többsége melankolikus monológ: ő szól szerelmeséhez, ahhoz a fiúhoz, férfihoz, aki elhagyta őt és aki miatt most annyira szenved. Karafiáth Orsolya meleg hangon fölidézi az együtt töltött időket, a szerelem helyszíneit, hangulatait, illatait és legfőképp mindezek kínzó hiányát (Csopak; Elsüllyedt színek; Szappan, mosópor; Üveggolyó stb.). Nem tud, nem is nagyon akar (rejtett messzeség; oldás; ismét Csopak; búcsú a reggeltől; amikor Cseh Tamás koncertje után kicsit másképp láttuk Budapestet stb.). Az olvasó már-már egyhúrú, sőt egyhangú költőnek gondolná Karafiáth Orsolyát, amikor kezd fölfigyelni finom ízlésére, formakészségére, amikor egyszer csak meglepetten tapasztalja, milyen jól simulnak a keze alá a kötött, cizellált, olykor rafinált költői formák; amikor fölfedezi, mennyi szépség, eredetiség van ebben a szomorkás, melankolikus, elégikus muzsikában, illetve a versek javában (Tűz, tűz; Egy fecske; nagyapa én és a keleti blokk; Lotte Lenya titkos éneke stb.). Ez a formakészség hat vissza azután a versek motivikájára, hangulatára, szélesülő gondolati mezőket töltve ki. A versek sora egyre mélyebbre néző költőt mutat, egyre változatosabb és árnyaltabb költői világot tár föl.
E kötet nem csupán egy bemutatkozó névjegy, annál több: az első jó irányba tett lépések dokumentuma. Jelzi, hogy a költőnő lassan kilép az elhagyott szerelmes rákényelmesedett spleenjéből, öngerjesztő fájdalmából, és immár figyel a valóság megannyi jelenségére, meg is jeleníti azt biztató költői tehetséggel.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez