Helen KELLER

ÉLETEM TÖRTÉNETE - LEVELEI

Amerikai (USA) süketnéma vak írónő, közíró és közéleti személyiség volt. Egészséges gyermekként született, de 19 hónapos korában egy máig sem tisztázott betegség látásától, hallásától és így a beszéd lehetőségétől is megfosztotta. Hatéves korától az akkor húszéves tanárnő, Anne Sullivan, kezdett vele foglalkozni. Hamarosan a fogyatékosok nevelésében máig is példátlan eredményeket ért el: a gyermeket kézjelek utján közölni tanította, és az lassanként még beszélni is megtanult, ámbár beszéde élete végéig nehezen érthető maradt. Bámulatosan haladt előre tanulmányaiban; 1900-ban nyilvános, rendes főiskolára iratkozott, ahol kitüntetéssel végzett. Ekkor jelent meg önéletírása.

Megtanult gépelni és ettől kezdve könyveit segítség nélkül irta. 1923-tól bekapcsolódott az Amerikai Vakok Szövetsége munkájába. Hosszú élete során beutazta mind az öt kontinenst, előadásokat tartott, agitált. Folytonosan anyagi gondokkal küzködött, egy ideig arra kényszerült hogy varietében lépien fel, majd A. Carnegie támogatta. Tanárnőjével, Sullivannel együtt lakott 1936-ig, annak haláláig. 1946-ban háza porig égett, barátai építtették újjá. Sorsát szinte kezdettől fogva élénk közérdeklődés kísérte, törhetetlenül optimista írásait, amelyhez saját élete nyújtott cáfolhatatlan fedezetet, széles körben olvasták. Kora kiemelkedő személyiségei fogadták barátságukba, különböző egyetemek avatták díszdoktorukká. Olvasóinak és bámulóinak többsége mégis csak az emberi torzót csodálta benne. Mark Twain szerint "a 19 század két legérdekesebb egyénisége Napóleon és Helen Keller voltak".

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez