KORMOS István

KORMOS ISTVÁN VERSEI

A hányatott sorsú huszadik századi költő neve a fiatalabb generációk körében talán leginkább gyermekversei okán ismert. Már első verseskötete, a Dülöngélünk (1947) eredeti tehetségről vallott, derű, játékosság, ízes dunántúli nyelv és határozott formai kultúra jellemezte verseit. Ezek az erények terelték a verses mese műfaja felé.
A falusi valóságot mintázó életképeibe álomszerű elemeket vegyített (Eltűntek az égen). A népmesék játékosságával szólaltatta meg háborús élményeit (A jóborivó királylány). Számot tudott adni a szegénység fájdalmáról, a szegények örömtelen életéről is (Dülöngélünk). Az ötvenes években őt is elhallgatatták, szinte két évtizeden át gyermekverseivel és műfordításaival volt jelen a költészetben.
Költészete időközben átalakult (többször járt Párizsban): a népi hagyományokat természetes módon egészítették ki a modern francia líra vívmányai. Önmagát alanyi költőnek tekintette: "Az ilyenre, mint én, valaha azt mondták: alanyi költő. Mivelhogy csak magamról írok, velem megtörtént dolgokat vagy magamra vonatkozó ábrándjaimat. Talán ma már nem kell ilyen költő, de a bőrömből kibújni nem tudok. Ha valaki elfog egy hangot az enyémből, amit saját sorsára vagy saját életére vonatkoztat, már csináltam valamit."
A tanulóifjúság most egy színvonalas, jegyzetekkel, valamint rövid életrajzzal ellátott válogatás jóvoltából betekintést nyerhet a népi szürrealizmus atyamesterének - miként Szabó Lőrinc jellemezte líráját - egész életművébe.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez