
KOSZTOLÁNYI Dezső
NÉRO, A VÉRES KÖLTŐ
Néro a regény elején ártatlan, a világról mit sem tudó ifjú.
Mostohaapjával, Claudiussal beszélget, csodálja a férfiban a tudóst,
és nem veszi észre benne a császárt. Ekkor megjelenik Agrippina, vizet
hoz Claudiusnak. A császár pár perc múlva halott. És Nérot új néven
szólítják: császár. Föl kellene lázadnia, valahogy szembe kellene
szegülnie, de körötte minden és mindenki megőrzi nyugalmát. Mire
föleszmél a kábulatból, már bűntárs és bűnös volt. Néro iszonyatosan
szenved. És ekkor egy éjszaka meghallja a dalt. Írni kezd. Mámorosan,
megrészegült lendülettel, hiszen a dal a szakadéktól mentette meg.
Néro szeretne megbizonyosodni, sóvárogja a bíráló szavakat és
ösztönösen fél tőle; mert ha alulmarad, örökre elveszett. Néro tudja,
hogy nem szabad veszítenie, mit tesz majd, ha mégis veszít. És ettől a
pillanattól az, aminek a történelem is ismeri: zsarnok. Mert
mindenképpen győznie kell. Lassan meggyilkoltat mindenkit, akit
magánál kiválóbbnak érez. Senecát, Lucanust nemcsak gúnyos
bírálatukért gyűlöli, hanem kiválóságukért, tehetségükért is.
Agrippinának azért kell meghalnia, mert uralkodónak, imperátornak
tekintélyesebb és méltóbb, mint fia.
Néro titokban leszámol az álommal. Lelke rejtekében tudja, hogy nem
lesz sohasem művész. Ezután nem marad semmi számára a világban; az
üresség, a céltalanság nihilljébe zuhan. Féktelen, örvénylő, pusztító
dráma ez. A szépség vágya és meghódításának képtelensége torz
ösztönöket szabadít föl; így lesz a szépség cézára helyett Néroból, a
vágyakozó dilettánsból véres, földi imperátor.
Nem véletlen, hogy Thomas Mannak annyira tetszett a Néro. Szinte az
övé is lehetne, de mégis Kosztolányié marad, ezért remekmű.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a kereséshez
|