KUKORELLY Endre

HÁROM 100 DARAB

A szerző pályáján ez a második gyűjteményes kötet; az első az 1993-as Egy gyógynövény-kert volt, amelyben addigi összes verseit prezentálta, némileg megrostálva, az időrendtől és a korábbi ciklusbeosztásoktól független, új kompozícióba szervezve, sőt némelyik mű szövegét át is igazítva az először közölt változathoz képest. Mostani könyvében másfél évtized rövidpróza termésével teszi ugyanezt. E korántsem szokványos megoldás mögött minden bizonnyal az a meggondolás munkál, hogy a gyűjteményes kötet ne valamiféle történeti öndokumentáció halmaza legyen, hanem úgy hasson, mintha minden darabja ennek az összeállításnak a számára készült volna, a különböző időrétegeket reprezentáló szövegekből új minőségű egész szülessék. Ebből az is következik, hogy e gyűjteményekből nem vagy csak alig rekonstruálható a költői-írói eszközök változása, annál élesebben rajzolódik ki a kilencvenes évekbeli, a férfikor nyarában álló Kukorelly Endre portréja.
Két nagyobb terjedelmű és egy rövid, néhány oldalas, ódaszerű részre tagolódik a kötet, az első kettőben a darabok címe fölött római számjegyekkel jelölve egytől százig tartó számozás áll, a záró egység előzéklapján pedig lakonikusan ennyi szerepel: Száz, de nem egyszer előfordul az is, hogy a szövegben arab számokkal elkülönített fragmentumok sorakoznak. A nyitó rész, A Memória-part anyaga közel sem egyezik meg azzal, amelyet azonos című első rövidpróza kötetében publikált, hanem sok szöveget átemelt ide második, hasonló jellegű könyvéből (Mintha már túl sokáig állna,), jó néhányat pedig átalakított. Ugyanígy járt el a második részben is (A beszéd és a szabály), mert itt viszont számos korai "darab" - köztük például a már-már klasszikusnak mondható Kis hajlandó - szerepel, újabban keletkezett, kötetben még nem közölt szövegek (El, Pénz) társaságában. Bár Kukorelly ebben a gyűjteményben is megtartotta a korábban alkalmazott római számozással, a szövegeken belül pedig arab számokkal elkülönítés bonyolult rendszerét, az új kompozíciókban az átalakítás iránya határozottan az egyszerűbb formákra törekvés: felszámolta például az előző két kötetben még gyakran előforduló, egy-két mondatos önálló darabokat, jóval ritkábban él posztmodern tipográfiai játékokkal, a különböző személyekhez (mesterekhez, barátokhoz) szóló bennfentes utalásokkal, erősebben hagyja érvényesülni magát a műfajt, mintegy belátva, hogy igenis van különbség versei és rövidprózája között. Az előadásmód szikárabbra fogása - ami természetesen azért megőrzi a jellegzetes és már szinte első megszólalásától egyéni hanghordozást - egyúttal jobban engedi látni a gyűjteményt összefogó motívumláncokat, a nagy, meghatározó élményköröket: a gyerekkor egyszerre kegyetlen-vad és egyszerre tündökletesen aranyló világát, ahogyan például A dór állam, illetve A felhő, a felleg és a fodor című írásokban megjelenik, az utazás izgalmát, a távol néha ismeretlenül is otthonos közegét (Imergencia. Magyar-portugál irat), vagy éppen riasztó közönyét (Semmilyen ügy), a hétköznapi élethelyzetekből váratlanul fölvillanó metafizikai rejtélyeket (Ahogy lehet csak, olyan halkan), mulatságos abszurdumokat (Penetráns sürgölődés a boldogságban), a logikával nem, művészi értelemmel annál inkább megközelíthető álmokat (Álom-út), a köznapi én és az irodalommá formált személy furcsa interferenciáit (Es).
Anyagában változatos, formájában célirányos gyűjtemény született tehát, amelynek - hiszen szerzője a mai irodalmi középgeneráció egyik jelentékeny alakja.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez