MÓRICZ Zsigmond
A NAP ÁRNYÉKA
Móricz Erdély-trilógiájának, amely - mint az irodalomtörténetből
tudható - eredetileg tetralógiának készült, a legtalányosabb kötete
kétségkívül a harmadik, A nap árnyéka című. Kiemelt figyelemre éppen
azért tarthat számot, mert látszólag olyannyira "problémátlan". Az
első kötet magában is megálló remekmű, a második - kevésbé önállóan
bár, de mégiscsak egy speciális problematikának szentelődött: a
"szépasszony" és a "boldogasszony", a feleség és a szerető önéletrajzi
ihletésű, modern erotikával-szexualitással telítődött drámájának; ám a
harmadik rész tulajdonképpen csak a "társadalmi-történelmi vonalat"
viszi tovább, a hatalmas, többezer elemből álló tabló finomításait
végzi el. E kötet már az "építkező" Móricz alkotása. Történelmi
hitelességben egyik elődje sem versenghet ezzel a regénnyel; több
színt, vonást egyik sem hordott fel a 17. századi Erdély összefoglaló
képére, elmélyült, kesernyésen bölcs emberi tanulságot egyik sem
fogalmazott meg számosabbat. De korántsem csak a fejedelem - ezúttal
igazán és véglegesen ő a főhős - portréja mélyült e végső remeklésben.
Legalább annyira vonzó és kimunkált a feleség, a fejedelemasszony, az
"asszonyállat" arcképe is. A munkába merült, az ura mögött szinte
eltűnő, megsemmisülő, annak programjában feloldódó Zsuzsanna végső
keserűségeket ismer meg, nem kisebbet, nem tragikusabbat mint az ura,
a "nagy fejedelem", ám életét kitölti, végső szerepet kínál neki "A
nap árnyéka" hivatás is.
A nagy remekmű utolsó darabja, amely immár szinte valóban Arany
János-i nyelvtökéletességekkel excellál, valamiképp utolsó üzenete a
szerzőnek, egy bizonyos móriczi magatartás végső érettségre szűrt
megfogalmazása is.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a kereséshez
|