MÓRICZ Zsigmond

A NAP ÁRNYÉKA

Móricz Erdély-trilógiájának, amely - mint az irodalomtörténetből tudható - eredetileg tetralógiának készült, a legtalányosabb kötete kétségkívül a harmadik, A nap árnyéka című. Kiemelt figyelemre éppen azért tarthat számot, mert látszólag olyannyira "problémátlan". Az első kötet magában is megálló remekmű, a második - kevésbé önállóan bár, de mégiscsak egy speciális problematikának szentelődött: a "szépasszony" és a "boldogasszony", a feleség és a szerető önéletrajzi ihletésű, modern erotikával-szexualitással telítődött drámájának; ám a harmadik rész tulajdonképpen csak a "társadalmi-történelmi vonalat" viszi tovább, a hatalmas, többezer elemből álló tabló finomításait végzi el. E kötet már az "építkező" Móricz alkotása. Történelmi hitelességben egyik elődje sem versenghet ezzel a regénnyel; több színt, vonást egyik sem hordott fel a 17. századi Erdély összefoglaló képére, elmélyült, kesernyésen bölcs emberi tanulságot egyik sem fogalmazott meg számosabbat. De korántsem csak a fejedelem - ezúttal igazán és véglegesen ő a főhős - portréja mélyült e végső remeklésben. Legalább annyira vonzó és kimunkált a feleség, a fejedelemasszony, az "asszonyállat" arcképe is. A munkába merült, az ura mögött szinte eltűnő, megsemmisülő, annak programjában feloldódó Zsuzsanna végső keserűségeket ismer meg, nem kisebbet, nem tragikusabbat mint az ura, a "nagy fejedelem", ám életét kitölti, végső szerepet kínál neki "A nap árnyéka" hivatás is.

A nagy remekmű utolsó darabja, amely immár szinte valóban Arany János-i nyelvtökéletességekkel excellál, valamiképp utolsó üzenete a szerzőnek, egy bizonyos móriczi magatartás végső érettségre szűrt megfogalmazása is.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez