Ramiro PINILLA GARCÍA

VAK HANGYÁK

Az Atlanti-óceán partján zátonyra fut egy hatalmas, ötezer tonnás szénszállító hajó. A parti kis halászfalu lakói már régóta aggódtak, és imádkoztak az éghez, hogy legyen tüzelőjük a közelítő télben, a hatalmas rakomány szinte az ég ajándékának tűnik. A dolog persze korántsem ilyen egyszerű: a szén kirakása, kihordása óriási, csaknem megoldhatatlan feladat, a tulajdonjog is fölöttébb bizonytalan. Ez utóbbi ugyan eleinte kevéssé zavarja a szén után vágyakozókat, annál inkább a viharos tenger, a tartós ítéletidő, és persze sok más egyéb is, az élet általános nyomorúsága, a hiábavaló küszködés minden apróságért. Az egyszerű történetet az író a főhős, a háromgyerekes Sabas legkisebb, tizennégy éves fiával mesélteti el, vagyis egy olyan figurával, akinek az az élet, amelyről beszámol, egészen természetes, akinek nincs érzéke a szimbólumok iránt és aki a hatalmas, elsősorban apja vállára nehezedő gondokból alig is ért valamit, a szénért folyó küzdelem emberfeletti heroizmusát, komor fenségét láthatólag éppen nem érzi. Annál jobban közvetíti ez a naiv, szinte primitiven nyers előadásmód nemcsak a központi történet pátoszát és jelképiségét, de az egész életforma minden reménytelenség ellenére is kemény szépségét. A cím - legalábbis magyarul - fatalista világképről árulkodik, ám a hangya-metafora, ami a regény utolsó oldalain bontakozik ki, azután, hogy a végre-végre megszerzett szenet a hatóság lefoglalja és az egész küzdelem hiábavalónak bizonyul, nem ezt bizonyítja. Az apa, Sabas éppen azt mutatja meg egy hangyabolynál fiának, hogy nincs hiábavaló küzdelem, hogy a hangyáknak valamiképp igazuk van.

Szép, remekül megírt, jelentős regény, de éppen nem szórakoztató, könnyű vagy olcsó sikerekre apelláló olvasmány. Nyelvileg és elbeszéléstechnikailag egyaránt kiemelkedő mű.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez