SZÉP Ernő

EMBERSZAG

Az emlékezést alig tíz hónappal pokoljárása után vetette papírra az akkor hatvanegy éves író. 1944. október 20-án a "Szálasi-világ hatodik napján" a Pozsonyi úti csillagos ház zsidó származású férfiait kora reggel sorakoztatták az udvarban, két napra való élelemmel a hátizsákjukban. Szép Ernőnek, aki 33 évet töltött a Margitszigeten, a Palatinus-szállóban, a németek március 19-i bevonulása után ki kellett költöznie, s októberben már nőtestvéreivel együtt ennek a Pozsonyi úti háznak a lakója volt. Így hát neki is mennie kellett, a ház többi 53 - többnyire idős, beteges - férfi bérlőjével és a más házakból összeterelt százakkal együtt a bizonytalan sors felé. Az író felidézi a megaláztatást, a kiszolgáltatottság stációit, ahogy a kificamodott lelkű-értelmű nyilas altisztek terelték a megriadt embereket. Megdöbbentő, ahogy elbeszéli a bajtársak halálát, kivégzését, a teljesen értelmetlen sáncásást, az ütlegeket, amelyek nem annyira a testnek, hanem az önérzetnek, a léleknek fájtak. Elbeszéli a reménykedéseket, a folytonos csalódásokat, a napi nyomorúságot mindaddig, míg aztán november 9-én, valami érthetetlen csoda folytán haza nem engedték őket - már, aki megmaradt közülük.

Ebben a regényben még a fasizmus iszonyatáról beszámoló emlékiratszerű vallomásban is sajátos kedvesség, humor enyhíti a borzalmak leírását. Az író hangja az írás végéig visszafogott, szordinós, nem átkozódik és kínzóit nem nevezi nevükön, szinte sajnálja őket, hogy idáig süllyedtek. S éppen ezért hiteles és szívszorító az egész: híven mutatja az akkori infernot.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez