John UPDIKE

A KENTAUR

Egy középiskolai tanár utolsó három napjának története 1947-ben, Pennsylvania egyik kisvárosában - ez lehetne a rövid összefoglalása Updike világhírű, 1963-ban írt regényének. De Caldwell három napjában úgy összesűrűsödik életének valamennyi kudarca, fájdalma, létének csődje, hogy végül szinte felszabadulásként, nem is öngyilkosság, inkább puszta véletlen következtében kapja meg az élettől való felmentést, a halált, úgy, ahogy kettős énjének másik része, a mitológiai Kheiron, a kentaur az istenektől megkapta.

Caldwell, az ember, természettanár, akire nyomasztó súllyal nehezednek a megélhetés problémái, diákjainak kegyetlen csínjei, iskolaigazgatójának hatalmaskodása, s a 15 éves kamasz fia iránt érzett felelősség. Súlyos betegnek érzi magát: rákra gyanakszik, orvoshoz megy, s közben mindenhol újabb és újabb megpróbáltatások érik. Szorongásainak valamiféle megoldása lehetne az élettől való felszabadulás, a gyógyíthatatlan betegség. Azonban nem beteg, életét úgy kell folytatnia, ahogyan eddig. Caldwell-Kheiron figurája fiának első személyű elbeszéléseiből is kibontakozik, aki rendkívül éles szemmel, szeretettel és féltéssel figyeli apját e három napban. Az apa és fiú történetének hátterében mindig meglévő mitológiai párhuzam emberi történetüket szinte kozmikussá, végtelenné teszi, s ez, valamint Updike stílusának sajátos költői ereje a regényt - a modern világirodalom kiemelkedő alkotásává avatja.

De ez a valószínűtlenül tökéletes írás ad valami gyönyörűségesen újat, amit a modern regény A kentaur előtt még nem tudott létrehozni. Nem az idősíkok egyszerű váltogatása ez; ha Updike csak a beteg tanár utolsó három napjának eseményeit fűzné fel önkényes sorrendben valami maga választotta fonalra, szokványos modern regényt írna. De ennél sokkal-sokkal többet tesz; az ízig-vérig mai, sőt fiatal szemmel látott és gyermektudaton át ábrázolt, tehát szinte a jövőbe kivetített történetet a görög mitológia költői síkjára emeli. Ettől a regény leghétköznapibb eseménye is nosztalgikus, lírai távlatba kerül, a megkínzott, fegyelmezni képtelen tanár egyszerre bölcs és szomorú kentaurrá lesz. A valóságban? Képzeletben? Álomban? Ki tudja. Elfogadjuk, tudomásul vesszük a kentaur létét, mint ahogy az autószerelő Hummelben is nyomban fölismerjük Héphaisztoszt, pedig ez a Héphaisztosz autogénvágó pisztollyal metszi el a nyílvesszőt, amit egy vásott kölyök lőtt a tanár - Kheirón-Caldwell - bokájába. S vajon Kheirón-Caldwell valóban meztelenül látta-e Vera-Vénuszt a tornaterem öltözőjében? Vagy csak képzelte, álmodta ezt a találkozást? Amikor az ember-állatisten lény leckét kap Vénusztól az istenien felségesen játékos felelőtlenségéből? Ne firtassuk. Csak éppen, ha Caldwellt, a tanárt és apát látjuk, képzeljük mögéje mindig az álomszerűén elmosódott Kheirón-alakot is. A könyvben vissza-visszatér a földtörténet: a természettanár Caldwell az óráin a mát évmilliárdokkal tolja vissza, Kheirón viszont, az istenek rokona lévén, az örökkévalóságba nyújtja ki. S ebben az időtlen lebegésben egyszerre súlytalanná válik, az olümposziak tünékeny világába kerül át ember, autó, optikai jelenség, anyag, szerelem, s minden fölé kinyújtja védő kezét Gé, a Földanya, aki Petert is, Caldwellt is visszavárja a biztonságos és életadó földre, a farmra. Ez az időtlen, tünékeny lebegés, persze, nem csupán regényszerkezet kérdése; lírai szemléletet s hallatlanul hajlékony nyelvet követel. Updike mondatai minduntalan túllépnek a prózai közlésen; stílusa már a szómágia határát súrolja, s nem egy mondata hibátlan és zárt vers, igazi nyelvvarázs. Mondhatjuk: barokkos. S ily módon szakítást jelent a közvetlen elődök stílusújításával, kihagyásos, tömörített vagy belső asszociációkra épített írásmodorával, s korábbra nyúlik vissza, mikor a nyelvi szép még cél volt, s a klasszikus műveltség közkincs. Ezt a nyelvi szépséget állítja vissza jogaiba Updike; nagyon modernül, kifejezési lehetőségeit gazdagítva, szinte a végtelenbe kitágítva. S ma már azt is látjuk, hogy könyve az új szecesszió előfutára.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez