BÁRCZY János
ZUHANÓUGRÁS
A szerző a híres-neves, századunk első felében is jelentős
szerepet játszó Bárczy-család sarja. Apja korai halála után a Ludovika
Akadémiára jelentkezett. Az emlékező szerint azért, hogy édesanyja
mentesüljön a tandíj befizetése alól. (A "szegénységre" hivatkozás
nagyon is kérdéses, hiszen a család továbbra is a Várhegy oldalában
lévő püspöki palotában lakott, a sokat emlegetett budakalászi nyaralót
sem kellett eladni, s az évenkénti síüdülés költségeiből kitelhetett
volna az esztendei egyetemi tandíj.) A tisztté avatás után katonai
karrierje szépen haladt előre, bármennyire is utálta a kincstári
mentalitást. A háború kitörése után a Honvédelmi Minisztériumban
dolgozik. Egyszer kerül ki a frontra, s ott súlyosan megsebesül.
49-ben kilép a hadseregből, sikeresen helyezkedik el a polgári pályán,
de háborús fejsérülése miatt hamarosan megvakul.
Az egyébként értékes prózát is író Bárczy a memoárszerzőknek abba a
csapdájába esett, hogy a hajdan történtekre a mostani szemléletével
emlékszik. Így aztán az a sajátos helyzet áll elő, hogy míg egy
sematikus brossúra dühével ostorozza a régi világot, aközben a fiatal
tiszt örömkatonaként szolgál. Találkozunk mosolyra késztető hibával
is, a "post festam"-típusú helytelen idézés, Dürrenmatt öreg hölgyének
"weimari vizitje". Nem veti meg a giccset sem: "....félálomban hallani
az ezüstzablákkal aprókat csendítő fehér inges, mezítlábas vadkaprok
neszezését és kék harangvirágok húsvéti kórusát...." A fordulatokban
nem túlságosan gazdag eseménytörténetet minduntalan lapos és közhelyes
bölcselkedések szakítják meg. A túlírt cselekmény dokumentumértékű
emlékirat.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|