BÁRCZY János

ZUHANÓUGRÁS

A szerző a híres-neves, századunk első felében is jelentős szerepet játszó Bárczy-család sarja. Apja korai halála után a Ludovika Akadémiára jelentkezett. Az emlékező szerint azért, hogy édesanyja mentesüljön a tandíj befizetése alól. (A "szegénységre" hivatkozás nagyon is kérdéses, hiszen a család továbbra is a Várhegy oldalában lévő püspöki palotában lakott, a sokat emlegetett budakalászi nyaralót sem kellett eladni, s az évenkénti síüdülés költségeiből kitelhetett volna az esztendei egyetemi tandíj.) A tisztté avatás után katonai karrierje szépen haladt előre, bármennyire is utálta a kincstári mentalitást. A háború kitörése után a Honvédelmi Minisztériumban dolgozik. Egyszer kerül ki a frontra, s ott súlyosan megsebesül. 49-ben kilép a hadseregből, sikeresen helyezkedik el a polgári pályán, de háborús fejsérülése miatt hamarosan megvakul.
Az egyébként értékes prózát is író Bárczy a memoárszerzőknek abba a csapdájába esett, hogy a hajdan történtekre a mostani szemléletével emlékszik. Így aztán az a sajátos helyzet áll elő, hogy míg egy sematikus brossúra dühével ostorozza a régi világot, aközben a fiatal tiszt örömkatonaként szolgál. Találkozunk mosolyra késztető hibával is, a "post festam"-típusú helytelen idézés, Dürrenmatt öreg hölgyének "weimari vizitje". Nem veti meg a giccset sem: "....félálomban hallani az ezüstzablákkal aprókat csendítő fehér inges, mezítlábas vadkaprok neszezését és kék harangvirágok húsvéti kórusát...." A fordulatokban nem túlságosan gazdag eseménytörténetet minduntalan lapos és közhelyes bölcselkedések szakítják meg. A túlírt cselekmény dokumentumértékű emlékirat.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez