KÁNTOR Péter

MENTAFŰ

Kántor Péter válogatott régebbi és meglehetősen kisszámú új költeményét tartalmazza a kötet. A költő időrendbe állította műveit (kivételképp akad csak egy-egy vers, amely tartalmi összefüggések okán a későbbiek közé került), gyűjteményük így az egész eddigi pálya ívét-vonalát mutatja.
Kántor Péter sajátosan kikevert versmodellel indult: népies szürrealista vonások éppúgy feltalálhatók voltak korai verseiben mint groteszk-abszurd beállítások, jelenetek, gesztusok, de a két oldal nemcsak egymással harmonizált nála, de valamiféle intellektuális, a saját életutat feltérképező-kommentáló harmadikkal is (Jelek őriznek; A téren; Négykézláb; Május kilencedike; Énelőttem az út; Mondd és mondd! stb.). Idők jártával, a költő érésével azonban a jellegadó dominanciát egyre inkább az intellektualitás vette át. A korban is kedvelt és versek sokaságába emelt József Attila-i "számvetés" igénye egyre erősödött, mind meghatározóbbá vált nála, újabb és újabb versei szinte már kivétel nélkül egy, a világot, a kort és az embereket, a világhelyzetet és a politikát, az ősök során át személyessé élt múltat "leltározó" költőt mutatnak, aki lecsupaszította versbeszédét, megvált bonyolultabb, összetettebb képeitől, és aki nem is törekszik immár arra, hogy a versek "beszélője" ne legyen azonosítható a versek írójával, a versbe emelt, áttételek nélkül megszólaló Kántor Péterrel. A groteszk és abszurd helyét pedig a világ nagy ellentmondásainak számbavétele, egy metafizikátlan metafizika rezignált tudomásulvétele váltotta fel (Másik dédnagyanyám; Medaillon; Kati; Hogy magyarázzam meg neked?; A Duna-parton; A régi költők; És mégis; Hogy derengjen stb.). Egy ma "korszerűtlennek" tartott, a maga módján azonban nemcsak igényes, de épp személyességével vonzó költészetet revelál a kötet.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez