TAKÁCS Tibor

ÉVEIM ÁGHEGYÉN

A történelmi ihletésű szépprózát művelő Takács Tiborról az utóbbi évtizedben "kiderült", hogy remek költő (lásd: Örök csónak; Csillagokkal takarózom; 101 szonett, ami megment az elmúlástól), és ráadásul termékeny alkotó is; ezúttal az 1998-1999-es évek, az évezredvég verstermését gyűjtötte kötetbe. Már a cím is rendkívül kifejező, hiszen egyetlen költői képbe fogja össze költészetének két fontos motívumpillérét: az időt és a természetet.
Leggyakoribb tárgya az idő múlása, leggyakoribb vershelyzete az elmúlás tudatára ébredő lírai szubjektum lelkisége, hangulata pedig az őszi búcsúzások, a hajdani emlékek anekdotikus idézgetésének atmoszférája (Búcsú 1997-től; Egy pillanatra a haláltól; Megy az idő; Tanárom hamvai előtt; 71. születésnapom előtt; Szeptemberi varázslat stb.). Ám ez az attitűd nem valami végzetszerűséggel, sötét fátummal, sorssiratással jelenik meg, hanem bölcs derűvel, a már minden kérdésre választ tudó lelki gazdagságával, széles látókörrel, a megérkezettség nyugalmával szólal meg. E gazdagságot csaknem közvetlenül tükrözik a kulturális-művészi élményeket megörökítő, a nagy alkotók, teremtő elmék géniusza előtt tisztelgő művek (Schmidt Gabriella műtermében; Misztótfalusi jó utóda, te.; Húsvéti harangok; Gyulai Líviusz kiállításán; Soproni napló; Keserű vers; Gyönyörű, zöngés mássalhangzó stb.). Szóljon bár sajgó csontjairól, külhoni utazások emlékéről, Füst Milán ködbe vesző alakjáról, nyolcéves aszúborról, Babits Mihály esztergomi emlékéről - a termésbetakarítás, a végső számvetés, a Berzsenyi megelégedettségére, és Krúdy őszi utazásaira hajazó derű, az élet apró örömeinek élvezni tudása, a harmóniák meglátása jelenik meg költői képeiben.
A két számvető-emlékező ciklus (Pünkösd pecsétje; Orfeusz visszanéz) darabjaiban a pannon derű, a szépségkultusz, a humanizmus, a szellemi értékek és tradíciók tisztelete ölt testet kristálytiszta formák között. Takács Tibor nem alkalmaz bonyolult versformákat, ellenkezőleg, két- és négysoros szakaszok, finoman csiszolt keresztrímek hangján szólnak az elégiák, ódák, dalok, amelyek együttese se nem természeti, se nem gondolati költészetet alkot, hanem a természetben, a tájban, a nagyszerű emberi alkotásban testet öltött gondolatot ünnepli. Németh Lászlóval szólva: a műben ünnepli az embert.
- Kiváló verseskötet, amely "beavató" lehet az igényes költészettel ismerkedők számára, de a gyakorlott olvasók is hamar ráéreznek mai líránkban oly ritka derűjére, sajátos atmoszférájára.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez