IMRE Flóra

REJTŐZVE ÉLTÜNK

Imre Flórát "terjeszkedő költőalkat"-nak nevezi a kötet hátoldalán olvasható szép értékelésében Lator László, a költőnő "szerepjátszó" képességei, kifejezőerejének változatossága miatt. Találó a jelző: a szerző valóban úgy szólal meg Ronsard köntösében, Arany János tizenketteseinek ütemében, a szaphói strófák zártságában vagy az apollinaire-i Mirabeau-híd árnyékából, hogy az olvasót is elvarázsolja. A színész monológjában vallja: ".úgy mondani magam, hogy nem is én vagyok / messzi történetek idegen szereplőit / szívni húsomba". Másutt, a kötet címadó versében: "rejtőzve éltünk, ahogyan / Epikuros tanítja élni" (Rejtőzve éltünk). Elrejti magát egy mai római találkozás szellemes, horatiusi képeibe (Egy keményen átdolgozott nap), a Mondattan tárgyiasult, pontos elemzésébe, az Önarckép fanyar realitású leírásába. Közben magas hőfokon vallja meg szerelmét (Ronsard összetéveszti magát Helénával), és ilyen shakespeare-i sorokat fogalmaz: "Üdvöt kértem, imádva az Urat, / és téged adott nekem. Ó , ha tudnám, / a mennyország ez vagy a kárhozat?" (Louise Labé apokrif szonettjei). Cikluszáró megállapítása beismerés és vallomás: "szerelmet vallunk francia szonettben / szakítani a shakespeare-i a jobb" (Szakítani).
Ízig-vérig mai költő, még úgy is, ha a napi történelem (1995) csak ritkán, akkor is lírai emlékeket idézve tör be életébe (Marx-Engels szobrát). De ciripelnek verseiben a hazai tücskök, felcsillan a Balaton szépsége, a Dunakorzó gesztenyéi pedig Vas István szelleme előtti főhajtásra késztetik.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez