SZENTMÁRTONI János

ÚTSZÉLES MAGÁNY

A bemutatkozó kötetet szerkesztő, pártfogó pályatárs, Kárpáti Kamil írja az Utószóban: a költő zseni mivolta rendszerint onnét fakad, hogy képes megőrizni kamaszságát. A szinte még kamasz Szentmártoni Jánosnál éppen a zseni születésének pillanatát igyekszik tetten érni, a korai és eredeti állapotú zseniséget szeretné fölmutatni. Az kétségtelen, hogy a húszéves fiatalemberben igen eleven a költő eredendő és ősi elszántsága: "Kettészelt fában a kiáltás / én vagyok" (Bemutatkozás); a mások helyett, másokért szólás hivatását képviseli modern lírájával. A másokért való lét egyik nyelvi tanúságtétele, hogy sok verse egyes szám második személyben, megszólító hangfekvésben beszél (Ősz; A kölcsön stb.), mintha folyvást meggyőzni akarna vagy legalább is személyes viszonya lenne az olvasóval.
Témái változatossága és versbeszéde sokfélesége alapvetően két pólus, a látomásosság és a konkrét tárgyiasság között vonul föl, az utóbbira érezhető hatással volt József Attila költészete. Változatos költői eszközeinek (asszociációk, hasonlatok, ellenpontok, toposzok és képek variációi) sokasága egészen leleményes, szellemes, frappánsságra törő verstechnikát teremt. A kész költőnek tetsző fiatalember műve témamotívumait tekintve is két pólust mutat, a szerelemvágy és a közéletiség ívében mutatja föl a maga sokarcú mondandóját - ilyenféle hangoltságban: "Maréknyi szabadság / lukas zsebünkben szorongatjuk" (Szerelmeink 1. ). Mindemellett rutinos a versformák és típusok váltogatásában, könnyeden szól szabályos leíró versben (Dzsungel), vállalkozik epikus igényű kompozícióira (Mikor a lélek szökni próbál), a kötött sor- és strófaszerkezet sem okoz neki gondot (Bánattal teli), ahogyan az epigramma-sűrítettség (Bemutatkozás) avagy a látomásos áradás versbe foglalása sem (Látogatók) .
A fiatal tehetség kétségtelenül magabiztosan, már-már rutinosan játszik lírája hangszerén.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez