POMOGÁTS Béla

LELETMENTÉS
Tanulmányok és kritikák erdélyi írók műveiről

Pomogáts Bélát több mint négy évtizedes múltra visszatekintő és szoros kapcsolat - érdeklődés - fűzi az erdélyi magyar irodalomhoz; monográfiát (A romániai magyar irodalom, legutóbb:1994), tanulmány- és esszéköteteket (Erdélyi tükör, 1995; Kisebbség és humánum, 1998) szentelt a kisebbségi irodalom históriájának és e história java műveinek. Ezúttal az 1960-as, 70-es, 80-as évek erdélyi irodalmának fontos alkotóiról közöl pályaképet, és olykor műelemző mélységekig jutó recenzióit, kritikáit adja közre, ama írásokat, amelyek mind napvilágot láttak már az irodalmi sajtóban (Tiszatáj, Új Írás, Jelenkor, Magyar Napló, Kortárs, Confessio stb.). Az írások együttese - természetszerűleg meglehetős mozaikossággal - is kirajzolja az 1960-as, 70-es, 80-as évek ellentmondásos romániai kultúrpolitikai kontextusát és nagyon is egyértelmű kisebbségi létélményét, intézményi és személyi hátterét, miközben persze a szerző érdeklődésének centrumában a művek eszmei és esztétikai értékei állnak.
Néhány írása velős pályakép, tömörre gyúrt portréesszé, éspedig a kisebbségi irodalom meghatározó jelentőségű és hazánkban is jól ismert alakjairól (Sütő András, Beke György, Székely János, Köteles Pál, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár), ama szerzőkről, akik ugyan sokféle valóságszemléletet, stílusirányt és beszédmódot testesítenek meg, de abban egyek, hogy nélkülük nem lehet beszélni az elmúlt három évtized erdélyi magyar prózájáról és költészetéről. E portréesszék mellett mintegy húsz kötetről közöl (újra) recenziót, kritikai elemzést. E kötetek egy része ugyancsak pillére az elmúlt évtizedek kisebbségi irodalmának (pl. Deák Ferenc: Don Juan, legutóbb: 1986; Szilágyi István: Kő hull apadó kútba, legutóbb: 1988), másik része pedig az erdélyi irodalom sokszólamúságát, stílusgazdagságát, irányzatainak rétegezettségét és műfaji változatosságát jó színvonalon dokumentálja. Található itt példa a sorssal számot vető memoárra (Huszár Sándor: Sorsom emlékezete), a groteszkül moralizáló szatírára és humoreszkre (Bajor Andor: Lelkek és pasasok, 1975), de szól az erdélyi neoavantgárd jelentős teljesítményéről (Páskándi Géza versei), a posztmodern előfutárról (Bodor Ádám novellái), a metaforikus sorsköltészet képviselőjéről (Farkas Árpád), a családregény megújításától (Szépréti Lilla) vagy az esszéregényről (Kocsis István prózája).
Az erdélyi magyar irodalom mintegy három évtizedének "leletanyaga" arra tanulság, hogy a még oly hátrányos körülmények között is volt mód - és főképpen teremtő erő - nagy művek megalkotására. E folyamat eredményeinek kaleidoszkópszerű képe a kötet, amely - a határon túli magyar irodalom iránt komolyan érdeklődők olvasmánya lesz.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez