ANDRASSEW Iván

CSAPDALAKÓ
(Elbeszélések)

A külföldi tudósítók, újságírók különös jelenségre lesznek figyelmesek. A háborúban álló ország fővárosa felett megjelennek az ellenséges repülőgépek, iskolaköröket írnak le, többször is feltűnnek az Elnöki Palota felett, ám a légvédelmi rakéták hallgatnak. A gépeket mi sem zavarja különös és váratlan röptükben. A riporterek fényképeznek, figyelnek, találgatnak. Végül megnyílik a gépek alja, "bombák" zuhannak a fővárosra: összekötözött, élő emberek sokasága hull a városra (Turisták). Egy kislány és egy kisfiú a homokozóban játszanak. Egy verebet és egy varangyosbékát fogtak, azokat próbálják a különböző játékmintákban elhelyezni. Nehezen megy a dolog, előbb falhoz csapkodják a békát, majd rátipornak, végül palacsintává lapítják. Édesanyjuk akkor szólítja őket tízóraizni (A békacomb). A szerző és Albert Einstein a Paradicsomkertben vacakolnak. Minden kopár, kietlen, puszta, ám ők tudják, hogy a föld alatt csírák sokasága rejtőzik, a patakban halikrák tömege várja az életrekelést. Swift és Bosch látogatják meg őket. Elégedetlenek a Paradicsommal, ahol az Úristen is szenilisen rakosgat csak. Nyilvánvaló, hogy nem az első Paradicsomról van szó, hanem csak egy haldokló Isten képzelődéseiről (Kerti dolgok). Ilyen és hasonló írásokból áll a kötet, Andrassew Iván apokaliptikus, szenvtelen szövegszerkesztésű, dermesztően rémületes, hideget árasztó prózavers-kötete. Az elbeszélő attitűd a közömbös objektivitásé, a tárgy szinte minden darabban a köznapokban meghúzódó, latens szörnyűség, kegyetlenség, embertelenség, a lét démonisága. Az egyes darabok is, a kötet egésze is annak köszönheti borzongató szépségét, hogy a szerző végig megőrzi benne a szembenézés, a tudomásulvétel, a regisztrálás bátorságát. Nem old, nem lazít a szövegen, nem érzékenyül el, nem próbálja gyengíteni a hatást, óvakodik a humortól, még az akasztófahumortól is.
Művelt, gondolkodó-kételkedő, reflexiókra hajlamos olvasók körében válik élményszerű befogadássá.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez