BARTIS Ferenc
RÁCSOK KÖZÖTT ROMÁNIÁBAN
Nehéz megindultság és fölháborodás nélkül olvasni Bartis Ferenc
könyvét. 1945-ben nem a békés építőmunka és nyugalom köszöntött a
Székelyföld tájaira, hanem a román hatalmi önkény megtorló terrorja, a
ki tudja miért, bosszúálló vérengzések időszaka. Csak a szerző
szülőfalujából rövid hetek leforgása alatt több mint háromszázan estek
áldozatául a népirtásnak, és senki nem számlálta máig össze, hány
embert kínoztak nyomorékká, kergettek az őrületbe vagy az
öngyilkosságba. Ám mindez még csak a pokol első köre volt; a kollektív
szenvedés helyébe itt ugyan az önéletrajzi ábrázolás lép, amely
azonban nem nélkülözheti természetesen a közösség meghurcoltatásának
perspektíváját. Bartis élete - túlzás és pátosz nélkül mondható -
golgotás sors volt: kínzókamrától börtöncelláig, kihallgató pincétől a
vízzel elárasztott sötétzárkáig vezetett. Mi volt az író ezerszer
megbűnhődött vétke? Annyi, hogy legális úton (műveivel, illetve
hivatalos beadványaival) és féllegális módon (irodalmi, művelődési
körök szervezésével) próbált meg az emberi jogoknak, a humánum
egyetemes eszméinek megfelelő bánásmódot kérni az erdélyi
magyarságnak. Nem előjogokért, nem közösségi autonómiáért emelt szót,
csupán az emberhez méltó létezés minimális föltételeiért. Ezért pedig
Romániában 1945-től válogatott kínzások, a józan emberi ész számára
szinte fölfoghatatlan lelki és fizikai gyötrelmek járnak. A
haláltáborok irodalma után az olvasó úgy gondolná, immár nem érhetik
meglepetések, csakhogy Bartis ellenőrizhetően adatolt, hiteles
beszámolója erre rácáfol: a román államvédelem (Securitate) hihetetlen
találékonysággal párosult öncélú kegyetlenkedése, horrort
megszégyenítő brutalitása bizonnyal példa nélküli a 20. század utolsó
harmadának Európájában.
|