BIEN György Zoltán

ELVESZETT ÉVEK

1945. február 6-án, néhány nappal a pesti városrész "felszabadulása" után orosz NKVD-tisztek "rövid kihallgatásra" magukkal vitték Bien Zoltán kardiológust, a Társadalombiztosító Intézet főorvosát és 16 éves fiát, e memoárkötet szerzőjét. Kihallgatóik - a lakásban talált telepes rádió miatt - kínzásoknak vetették alá őket, hogy vallják be kémtevékenységüket. Napokon, heteken át vallatták őket (elsősorban szomjaztatással), majd az elgyötört emberekből kicsikart "beismerő" vallomás alapján az apát 15 évi, fiát 8 évi kényszermunkára ítélték. Oroszországba szállították őket; a szerző édesapja - nem bírván elviselni a fizikai megpróbáltatásokat - 1945 októberében Odesszában elhunyt, fiát meg elindították a Budapesttől mintegy 14.000 kilométer távolságra lévő, az északi sarkkörön fekvő Kolimába. Bien György Zoltán és társai eleget szenvedtek az ukrajnai zöldségültetvényeken, de az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek. A szerencsétlen foglyoknak "halálhajón" kellett utazniuk az örök fagy birodalmába, miközben az állandó szomjúság gyötörte őket. Tengernyi szenvedés után érkeztek meg Kolimába, ahol a szerző aranybányában dolgozott, európai ésszel fölfoghatatlan körülmények között. A szerző szemléletének tárgyilagosságára jellemző, hogy sosem merül el szenvedései naturalista részletezésében, és mindenkor elismerő hangon ír a rabkórház áldozatos személyzetéről, a szolidaritást vállaló orosz emberekről. Külön érdekessége könyvének, ahogyan leírja az itteni éghajlati és életviszonyokat (a -60 fokos hideget, az állandó sötétséget). 1953-ban engedték ki a lágerből, és - orosz nyelvtudásának köszönhetően - egy közeli vasgyárban helyezkedett el. Itt már némileg emberibb körülmények között élt. Végül 1955-ben, a moszkvai magyar nagykövetség segítségével térhetett haza. Röviden megemlékezik a hazatérés feledhetetlen perceiről, majd 1956 őszéről, Nyugatra távozásáról. A szerző hangját nem fűti már a régi sérelmek, szenvedések miatti fölháborodás, elbeszélése őszinte, tárgyilagos, és minden lehető alkalommal megemlékezik emberséges rabtartóiról, meg arról, hogy az 50-es évek elején a szovjet állampolgárok csaknem ugyanolyan nyomorgó rabok voltak a hazájukban, mint a lágerek népe.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez