BIEN György Zoltán
ELVESZETT ÉVEK
1945. február 6-án, néhány nappal a pesti városrész "felszabadulása"
után orosz NKVD-tisztek "rövid kihallgatásra" magukkal vitték Bien
Zoltán kardiológust, a Társadalombiztosító Intézet főorvosát és 16
éves fiát, e memoárkötet szerzőjét. Kihallgatóik - a lakásban talált
telepes rádió miatt - kínzásoknak vetették alá őket, hogy vallják be
kémtevékenységüket. Napokon, heteken át vallatták őket (elsősorban
szomjaztatással), majd az elgyötört emberekből kicsikart "beismerő"
vallomás alapján az apát 15 évi, fiát 8 évi kényszermunkára ítélték.
Oroszországba szállították őket; a szerző édesapja - nem bírván
elviselni a fizikai megpróbáltatásokat - 1945 októberében Odesszában
elhunyt, fiát meg elindították a Budapesttől mintegy 14.000 kilométer
távolságra lévő, az északi sarkkörön fekvő Kolimába. Bien György
Zoltán és társai eleget szenvedtek az ukrajnai zöldségültetvényeken,
de az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek. A szerencsétlen
foglyoknak "halálhajón" kellett utazniuk az örök fagy birodalmába,
miközben az állandó szomjúság gyötörte őket. Tengernyi szenvedés után
érkeztek meg Kolimába, ahol a szerző aranybányában dolgozott, európai
ésszel fölfoghatatlan körülmények között. A szerző szemléletének
tárgyilagosságára jellemző, hogy sosem merül el szenvedései
naturalista részletezésében, és mindenkor elismerő hangon ír a
rabkórház áldozatos személyzetéről, a szolidaritást vállaló orosz
emberekről. Külön érdekessége könyvének, ahogyan leírja az itteni
éghajlati és életviszonyokat (a -60 fokos hideget, az állandó
sötétséget). 1953-ban engedték ki a lágerből, és - orosz
nyelvtudásának köszönhetően - egy közeli vasgyárban helyezkedett el.
Itt már némileg emberibb körülmények között élt. Végül 1955-ben, a
moszkvai magyar nagykövetség segítségével térhetett haza. Röviden
megemlékezik a hazatérés feledhetetlen perceiről, majd 1956 őszéről,
Nyugatra távozásáról. A szerző hangját nem fűti már a régi sérelmek,
szenvedések miatti fölháborodás, elbeszélése őszinte, tárgyilagos, és
minden lehető alkalommal megemlékezik emberséges rabtartóiról, meg
arról, hogy az 50-es évek elején a szovjet állampolgárok csaknem
ugyanolyan nyomorgó rabok voltak a hazájukban, mint a lágerek népe.
|