Arthur CLARKE

RANDEVÚ A RÁMÁVAL

2130-ra a Marson felállított radarok naponta legalább egy tucat aszteroidát fedeztek fel, így az űrvédelem számítógépes központja először semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a később Ráma néven elnevezet "kisbolygónak". Hamarosan kiderült azonban, hogy óriási, több tíz kilométer hosszú, tengelye körül négy percenként megforduló, s igen gyorsan közeledő égitestről van szó. Összeült a bolygóközi űrtanács, s minden bizonyossá vált, hogy hatalmas mesterséges égitestről van szó, s az emberiség első, a csillagokból érkező látogatóját fogadja, kiküldték Norton parancsnokot Endaovur nevű űrhajójával a Ráma fedélzetére.

Az űrhajósoknak sikerült behatolniuk a Ráma belsejébe, ahol különös világ fogadta őket: saját gravitációval rendelkező, mérhetetlen tér, egy henger belseje, amelyben találtak ugyan különös, vadonatújnak látszó építményeket és szerkezeteket, de életnek semmi nyomára nem leltek. Aztán mégis mintha valamiféle élet jelei kezdtek volna mutatkozni: a Ráma központi jégtengere a Nap felé vezető úton megolvadt, s a tengerben az élet primitív kezdeményei mutatkoztak, mögötte pedig furcsa (szemét- és romeltakarító) robotok tűntek fel. A mindig is a maguk útját járó Merkur-béliek már drasztikus lépésre készülődtek a Ráma ellen, de az atomrakétájukat sikerült hatástalanítani, ám a Nap felé közeledő Rámáról az Endavournak le kellett válnia, s már csak annyit figyelhetnek meg a csillagászok, hogy a Ráma óriási energiákat szív fel magába a Napból, mielőtt végleg eltűnik a Világűr mélységeiben.
A műfaj átlagából messze kimagasló sci-fi minden olvasónak ajánlható, nemcsak a tudományos-fantasztikus irodalom kedvelőinek.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez