Arisz FAKINOSZ

MESE AZ ELTŰNT IDŐRŐL

"Minden vagyonunk veríték, amely egész életünkben patakzik rólunk. És ezen a világon jogunk azt tenni a verejtékünkkel, amit csak akarunk." Életének ezt az igazságát a regényben egy görög nincstelen hagyta utódaira. S az utódok - Szofia és Vangelisz: az elbeszélő nagyszülei - ebben a szellemben küzdik végig életüket, egészen 1970-ig, mikor is 103 éves korában Vangelisz nagyapa úgy döntött, hogy már eleget élt. Egy áprilisi vasárnap reggelén rendbetette kedvenc rózsáit, aztán hivatta kilenc gyermekét. Az apáról-fiúra, fiúról unokára szálló életigazsághoz persze az is kell, hogy e három generáció alatt a történelmi idő mit se változzék. Sőt, az író nem is csak három generáció történelmi idejét kapcsolja egybe, hanem - a regény ótestamentumi stílusával - évszázadokét. A regénystílus: szerkezet is egyben, mert Szofia és Vangelisz élete a klasszikus mítoszok lassú hömpölygésével bontakozik ki az olvasó előtt, mintha egy mai Odüsszeusz és Penelopé történetét hallgatnánk. Igaz, maguk a regény szereplői sem ismerik a határt mítosz és realitás között. Kutat fúrnak - a regény egyik legjobb fejezetében -, s a fiatal kútfúró lefeküdt a ciprusfa törzsénél, fülét a földre tapasztotta és feszülten figyelt. - Mit hallasz? - kérdezték a falubeliek. A lélegző földet - hangzott a válasz. Ebben a félig mitikus, félig reális közegben természetes, ha "két emberformájú hangya ugrik át a kerítésen", s ez a látomás közvetít üzenetet Istentől. Attól az Istentől, aki ebben a regényben olyan szigorúnak és büntetőnek mutatkozik, amilyenné csak századunk véres történelme formálhat fensőbbségeket. Végső fokon ez is a regényíró szándéka: korunk történelmi élményét a mítoszi kor élményével szembesíteni. Kifejezetten intellektuális próza.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez