Arisz FAKINOSZ
MESE AZ ELTŰNT IDŐRŐL
"Minden vagyonunk veríték, amely egész életünkben patakzik rólunk.
És ezen a világon jogunk azt tenni a verejtékünkkel, amit csak
akarunk." Életének ezt az igazságát a regényben egy görög nincstelen
hagyta utódaira. S az utódok - Szofia és Vangelisz: az elbeszélő
nagyszülei - ebben a szellemben küzdik végig életüket, egészen
1970-ig, mikor is 103 éves korában Vangelisz nagyapa úgy döntött, hogy
már eleget élt. Egy áprilisi vasárnap reggelén rendbetette kedvenc
rózsáit, aztán hivatta kilenc gyermekét. Az apáról-fiúra, fiúról
unokára szálló életigazsághoz persze az is kell, hogy e három
generáció alatt a történelmi idő mit se változzék. Sőt, az író nem is
csak három generáció történelmi idejét kapcsolja egybe, hanem - a
regény ótestamentumi stílusával - évszázadokét. A regénystílus:
szerkezet is egyben, mert Szofia és Vangelisz élete a klasszikus
mítoszok lassú hömpölygésével bontakozik ki az olvasó előtt, mintha
egy mai Odüsszeusz és Penelopé történetét hallgatnánk. Igaz, maguk a
regény szereplői sem ismerik a határt mítosz és realitás között. Kutat
fúrnak - a regény egyik legjobb fejezetében -, s a fiatal kútfúró
lefeküdt a ciprusfa törzsénél, fülét a földre tapasztotta és feszülten
figyelt. - Mit hallasz? - kérdezték a falubeliek. A lélegző földet -
hangzott a válasz. Ebben a félig mitikus, félig reális közegben
természetes, ha "két emberformájú hangya ugrik át a kerítésen", s ez a
látomás közvetít üzenetet Istentől. Attól az Istentől, aki ebben a
regényben olyan szigorúnak és büntetőnek mutatkozik, amilyenné csak
századunk véres történelme formálhat fensőbbségeket. Végső fokon ez is
a regényíró szándéka: korunk történelmi élményét a mítoszi kor
élményével szembesíteni. Kifejezetten intellektuális próza.
|