A HULLÁMZÓ BALATON
Parti Nagy prózája egészen különleges: higanyként szétguruló,
lazának tetsző, mégis célrafeszülő történetei - egyik írásának
meghatározása szerint - "novellamakettek". Ez a rövidpróza a
sűrítő, grammatikailag a kihagyásos, képeiben a torlasztásos
szerkezet állandó dinamikájától nyeri a látomás színezetét,
atmoszféráját - groteszk tárgyiasság és szürrealisztikusság,
álomszerűség oldódik benne össze. Roncsolt, tört, fiktív
monológok: a nagy evészet sportbajnoka, kukatúró,
elgonoszosodott öregasszony (Nyúlbunda), balatoni sütödében
segédkező fiatalok (A hajnal arcvize), vízilénnyé átváltozó,
rejtélyesen eltűnő munkásember (Halotti beszéd) alakja
bontakozik ki, ahogy meghökkentő hurkolásokkal szövődik a
szöveg. A mai ipari, kispolgári miliő a maga nejloncafatjaival
és -kacatjaival, holmijaival és groteszk kisszerűségeivel
(Ipari vadnyugaton) - ez a leggyakoribb közeg az író számára,
de ismételten felbukkan régi, az egykori békevilágbeli
kisvárosok és úri fürdők motívuma is (A fürdőző leány; Egy szép
mondat születése) tört, opálos fényekkel, s korabeli staffázs
furcsa esettségével. E különös epikai szövedék jellegzetes
alapanyagához tartoznak Parti Nagy meghökkentő szókapcsolásai
(esettgrau, símiliő, patyolatribancok), s a képzelet és
nyelvkapcsolás e különleges univerzuma a kötet végén olvasható
írásokban a fantasztikum bizarrságát még fokozza. Egy
összeroncsolódott-torlódott főváros valami szörnyű pusztulás
után (Gille-muszterek); valaki testi, biológiai valójában
válik, érik zeneszerszámmá, hegedűronccsá (Waldtrockenkammeri
átiratok). Összpontosító szövegolvasás és a modern próza iránti
fogékonyság szükséges a kötet olvasásához.
|