VÖRÖS István

A FATELEPÍTŐKNÉL

Vörösnek, akit méltán tart a kritika nemzedéke egyik legkiválóbbjának, 1988 óta négy verses kötete, egy tanulmány- és egy elbeszéléskötete van. Az utóbbi (Innenvilág) prózai szárnypróbái után ez a novella-gyűjtemény komoly, érett, formátumú írótól való, akit nem véletlenül méltatnak a "korosabb" pályatársak (Tandori, Pályi). A fatelepítőknél 25 elbeszélésének koherens világa van, melyben - némi posztmodern ízzel fűszerezve - realitás és transzcendencia játszik össze. Vidéki vonatokon zötyögnek, lepusztult állomások peronjain időznek, félroncs ipari és piaci "tájakon" fordulnak meg a különös kimenetelű históriákat elmondó hősök (Szabad a csók; A titok), de a történetek veleje a vajákos, szinte földön túli sejtelmek, rejtélyek övezetébe esik. Van ennek rokonsága Hrabalnál is, Bodor Ádámnál is; sőt, a motívumok laza szálakkal össze is kapcsolódnak, ettől sajátos, regénybe hajló ciklusszerűsége is van a többségükben nem terjedelmes írásoknak. E regény felé hajló formát sejteti a remek címadó hosszú elbeszélés is. A "világtörténelmi" témákat, illetőleg az emberi lélek, a végítélet, a sors, az élet és halál szent dolgait játékosan, de mégis komolyan újraíró, parafrazeáló novellák viszont ennek az epikának a széles és mély dimenzióit sejtetik. Bár elbeszélés-kötetnek ritkán van "nagy sikere", ebben az esetben ennek az esélye is fennáll.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez