VÖRÖS István
A FATELEPÍTŐKNÉL
Vörösnek, akit méltán tart a kritika nemzedéke egyik
legkiválóbbjának, 1988 óta négy verses kötete, egy tanulmány-
és egy elbeszéléskötete van. Az utóbbi (Innenvilág)
prózai szárnypróbái után ez a novella-gyűjtemény komoly, érett,
formátumú írótól való, akit nem véletlenül méltatnak a
"korosabb" pályatársak
(Tandori,
Pályi).
A fatelepítőknél 25 elbeszélésének koherens világa van, melyben - némi
posztmodern ízzel fűszerezve - realitás és transzcendencia játszik össze.
Vidéki vonatokon zötyögnek, lepusztult állomások peronjain időznek, félroncs
ipari és piaci "tájakon" fordulnak meg a különös kimenetelű históriákat
elmondó hősök (Szabad a csók; A titok), de a történetek veleje a
vajákos, szinte földön túli sejtelmek, rejtélyek övezetébe esik. Van ennek
rokonsága Hrabalnál is, Bodor Ádámnál is; sőt, a motívumok laza szálakkal
össze is kapcsolódnak, ettől sajátos, regénybe hajló ciklusszerűsége is van a
többségükben nem terjedelmes írásoknak. E regény felé hajló formát sejteti a
remek címadó hosszú elbeszélés is. A "világtörténelmi" témákat, illetőleg az
emberi lélek, a végítélet, a sors, az élet és halál szent dolgait játékosan,
de mégis komolyan újraíró, parafrazeáló novellák viszont ennek az epikának a
széles és mély dimenzióit sejtetik. Bár elbeszélés-kötetnek ritkán van "nagy
sikere", ebben az esetben ennek az esélye is fennáll.
|