VÖRÖSMARTY Mihály
CSONGOR ÉS TÜNDE
1831-ben jelent meg Vörösmarty hatalmas életművének egyik legnagyszerűbb darabja,
egy verses mesejáték, amely a "pogány kunok idejében" játszódik, a Csongor
és Tünde. Első olvasói és kritikusai nemcsak hogy jelentőségét, remekmű-voltát
nem értették meg, de határozottan el is utasították. Még a konzseniális
Kölcsey is csak harmadik olvasás után találta jelentősnek, nagyszerűnek
a darabot, eleinte őt is teljesen hidegen hagyta. Azóta azonban
vitathatatlanul a legnagyobb költői művek közé számítódik, nemcsak
a magyar romantika, nemcsak a színműirodalom, de egyáltalán a magyar
költészet első vonulatában álló remekei közé, jóllehet műfaját,
műnemét, poétikai jellegzetességeit éppen nem tárta még fel a kutatás.
A mű forrásvidékeként elsősorban minden európai romantika egyik fő-fő
példaadóját, a klasszikus calderoni spanyol drámát szokták megjelölni,
másik vonatkozási pontja Gergei Albert Árgilus históriája: az első
forrásból nemcsak mesejáték (többszörösen átalakított) formáját,
nemcsak a fantasztikus és reális elemek újszerű keverését vette,
vehette át Vörösmarty, de még a témához kiválóan illő trocheikus
metrumot is, a másodikból tematikus motívumokat, így a csodálatos
almafát, a tündérleányt, a keresést stb. A források azonban szinte
semmit sem magyaráznak meg az irodalmunkban páratlan alkotásból:
Vörösmartynak sikerült a Csongor és Tündében olyan művet alkotnia,
amely egyszerre népmesei egyszerűségű és felépítésű, ugyanakkor, az
irodalmi alkotásokban még töredékesen is alig fennmaradt magyar
reneszánsz ragyogását és eleganciáját is képviseli, de mindezt a
romantika legkiérleltebb nyelvében, stílusában, filozófiailag,
gondolatilag is végtelenül elmélyítve, szimbolikus sugárzásúvá téve.
|