HORGAS Béla
SÖTÉTFEHÉR
Szendergés álomképei, félálom rémlátomásai, az ébrenlét keserű töprengései, a múlt borzongató félelmei, a jelen árnyai és a jövő "sötétfehér" felhőjátékai tűnnek fel, kavarognak Horgas Béla utóbbi három évben (1991-94) született verseiben. Utazások közben, a robogó vonat esőverte ablakain át nézett táj, a budai hegyekről beosonó szellő, a szürke tömblakás elé tárulkozó városkép csakúgy megihlette, mint a gyermekkori szőlőskert apját idéző emléke, vagy a Moszkva tér kopott zsibárusa: mai életünk költészetté szőtt egésze. Ennek szerves része természetesen az az érzelmi gazdagság is, amely különösen szerelmi vallomásaiban (Szerelem-óra; Mint vadméheknek) vagy - legszebben - a Bolondulok című versében tükröződik. De bele-beledörren a zaklatott világ ágyúdörgése is lírájába (Vedd vidd mind; Tartományok sejtelme; Kamion; Mosztár stb.). Mindezt nagy mesterségbeli virtuozitással fogalmazza meg: hol az igék sodró egymásutánja ad lendületet versének, hol a szívdobbanás külső és belső alliterációi festenek igéző képet: "Csupa test vagyok e kora őszi / késő délutánban: heg, dudor, derengés - / Dong a darázsmező, mint rendesen." (Áhítás). Szinte apokaliptikus látomása is reális részletekből épül fel (Ahogy az üres kristályvizes üvegek). Igaz, amit Könnyű című versében így összegez: "nem vesztem el a könnyűség mámorában". |