TORNAI József

A SIKOLTOZÓ RÓZSA

Egy idősödő férfi búcsúja a szerelemtől - vélhetné Tornai József legújabb (1995) verseskötetének lapoztán a felületesebb olvasó. Mert hiszen javarészt valami ilyesmiről szólnak a gyönyörűen megformált, biztos kézzel komponált, zárt teljességű költemények: a szenvedély nagyságáról, a szerelem örökkévaló voltáról - és az idő hatalmáról, minden emberi elmúlásáról, az idős férfi baljós sejtelmeiről. Tornai azonban mégsem ezt a klasszikus témát járja körül, újítja meg, hasonítja sajátjává. A költemények betű szerinti értelme, a vallomások és gyónó szavak csak a felületen engednek meg ilyen értelmezést. Idő és örökkévalóság, lét és értelem, megvesztegethetetlenül objektív, könyörtelenül tárgyszerű látásmód és vágy, csodálkozás, megrendültség, szenvedély dialektikájáról, egymásnak feszüléséről szólnak a versek (Léptem szobáit, lépcsőit bejárva; A néma, óriás isten-fa; Az utolsó perc; Ó dal sötétben, egyedül; Odaszögezve; Isten szájában stb.). Nincsenek e költeményekben hatalmas képek, izzó víziók, színes látomások. Szinte puritánul megfogalmazott, csak a lényegre koncentráló, csak a legvégső, mélyen és igazán egzisztenciális ellentétek feszültsége érezhető, a végtelen távolságokat átívelő szenvedély hangja hallatszik. Egy-egy szín, gesztus, egy-egy kemény mondat hordozza a mondandót, sűríti magába mintegy a versek teljes energiáját. Így sokszor enigmatikus nem egy költemény, sokszor lecsupaszítottnak látszhat némelyik vers, de mindegyik a mélységről vall. Kiemelkedő jelentőségű kötet.


Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez