Emile ZOLA

MOURET ABBÉ VÉTKE

Vajon joggal vélheti-e valaki is romantikusnak az ifjú pap és a tizenhat éves, természeti elvek alapján nevelkedett őstiszta leány szerelmének szomorú történetét? A szüzességi fogadalom és a szerelem közötti konfliktus, valóban, tragikus hangszerelésében, romantikus téma. Ám Zolánál e témában valami megváltozott, nevezetesen a vallás súlya, a vallásos elkötelezettség értelme megszűnt. S ezzel a romantikus áldozat vagy bukás helyére a szerencsétlen tévedés, az értelmetlen áldozat lép. A regény két papfigurája közül az egyik, Archangias a keresztény iskolatestvérek szerzetesrendjéből mindazt képviseli, ami a felvilágosodott ember számára gyűlöletes lehet a vallásban: elvakultságot, fanatizmust, tűzzel-vassal irtani kívánó gyűlölködést, amely mögé Zola nyers szexuális elfojtottságot is vetít. A másik maga Mouret abbé, szerencsétlen rajongó, voltaképpen idegbeteg, hiszen Zola az ő alakjának minden tisztasága és nemes ifjonti heve ellenére másképp nem magyarázhatta pályaválasztását. Amikor Mária-áhitata végképp beteges formát ölt, s állapota azzal fenyeget, hogy zárt intézetben végzi, akkor a természetes, hogy ne mondjuk, naturális gyógymód segít: a természet egy lány alakjában, aki maga a természet, a kettejük között szövődő szerelem és annak környezete, a csodálatos Paradou nevű őspark. Ám a leleplezés nem marad el, s Mouret abbé "visszaesik" - most már nem a betegségbe magába, hanem pályája Zola szerint embertelen szabályainak elfogadásába, és ezzel szerelmesének halálát okozza. A tudatlan vakbuzgóság, a fanatikus embertelenség győzedelmeskedik. Erről szól a regény.
Zola regénye a naturalista stílus alapja.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez