A LÁNY:
Oly messze van. Az egy másik lány volt. Ki akkor látott, s nézve élt, vidáman, az meghalt. AZ IDEGEN:
A LÁNY:
Erős szív kell idegenéhez is. AZ IDEGEN:
A LÁNY:
Gyermek is elhidegül holt anyától.- De iszonyú volt az első napokban. Testem egyetlen seb volt. A világ, mely a teremtményekben virul, s érik, tövestől kiszakadt belőlem, szívemmel együtt (hittem), s védtelen feltúrt földként feküdtem, s felitattam hideg esőjét könnyeimnek, mely holt szememből némán, szakadatlan szivárgott, mint amikor a puszta égből, ha Isten meghal, lehullnak a felhők. S hallásom tágult, s minden neszre tárult. Hallottam hallatlan dolgokat: hajamat súrolva áradt az idő, karcsú poharakban csendült a csend - s éreztem, hogy kezem mellet suhan egy nagy fehér rózsa lélegzete. Éj van - gondoltam folyton -, s éj megint, s azt hittem, földereng egy szép sugár, és nappallá nő; s hittem én, hogy az idő kora hajnalra jár, bár rég kezemre szállt a fény. Anyámat költögettem, fekete arcomról hogyha álom hullt le súlyként, Anyámat hívtam: Gyújts fényt! S figyeltem. Hosszú, hosszú csend szakadt reám, s párnám mintha kővé meredne, majd mintha némi halvány fény derengne: Anyám fájdalmas zokogása, melyre többé gondolnom sem szabad. Gyújts fényt! Gyújts fényt! Álmomban is panaszt sírtam: bedőlt a tér. Ó vedd le azt arcomról, mellemről. Emeld magasra, még magasabbra, hogy hadd kapják vissza a csillagok; nem élhetek az éggel a testemen. De hozzád szólok-e, jó Anyám? Avagy kihez? Ki van e mögött Anyám? A tél? őt rejtik a függönyök? Mondd, a vihar vagy az éj ő? Vagy a nappal?... A fénylő! Nélkülem! Hogy is kelhet föl a nap nélkülem? Hát nem hiányzom? Nem kérdik, hova lettem? El volnánk mi feledve? MI! De hiszen Te ott vagy; s ugye megvan mindened? Arcod ezernyi teremtmény lengi körül, úgy hízeleg. S ha lehunyod szemed, legyen bármennyire fáradt, tekinteted újra felszáll. ...Az enyém néma szempár. Színehagyottak már a virágok, a szépek. Tükreimbe belefagytak a képek. Már elferdült minden sor a könyveimben. Sikátorokban kell hogy keringjen madárrajom, s megsebzi magát idegen ablakokon. Lám, nincs semmi kötve hozzám. Elhagy mindenki s minden. - Sziget vagyok. AZ IDEGEN:
A LÁNY:
AZ IDEGEN:
De csöndesen kikötve már - nálad. Sajkámmal ring az ár, zászlója feléd lobog. A LÁNY:
Gazdag vagyok. - De amíg ama régi utak kanyarogtak, s a használattól tönkrekoptak idegeimben, fájt annyi minden. A szívemből minden messze repült, s nem tudtam hova távozott; később mégis mind összegyűlt, minden érzés ami én vagyok, ott nyüzsgött, kiabált valahány, elfalazott, néma szemeimnél. Száz elcsábult hajdani érzés... Ha közben évre év talán nem is telt, emlékszem hány hét alatt tért vissza a megtört csapat, mely senkit föl nem ismert. Aztán benőtt az út is a szemembe titokzatosan. Most bennem minden biztosan, gondtalanul jár; jár ezer érzés lábadozóként, jár nagy örömmel testem sötét kamráin át. Mindig a múltba néz, és ott tallózgat, de aki szívében fiatal, az mind messze kiált. Mert párkányomhoz bárhol lépnek ők, merő üveg vagyok. Homlokom lát, kezem olvasott verset kézszorításból. Lábam beszélget a kővel, amerre jár, és elviszi messzire mind a madár hangom a köznapi házból. Nincs, minek híjával vagyok, tolmácsolják neszek, illatok az egész színözönt. S a hanggá lett szín gyönyörűn csilingel. Mért kellene könyv? Ha szél böngészi a lombokat, tudom, mily szókat mondogat, és néha utána suttogom. S a szemekből bokrétát szedő halál szememet meg nem találja már... AZ IDEGEN: (halkan)
|