Sasvári László

Elöljáróban

A tokajhegyaljai származású író, Lázár István a Kiált Patak vára című könyvében (Bp. 1974.) egy fejezetet szentel Komlóska lakóinak, s felteszi a kérdést: hová tűnt egy nemzetiség? - A nemzetiség, melyet ruszin néven ismerünk, nem tűnt el, csak az akkori politika miatt nem lehetett róla beszélni, vagy nem volt tanácsos. A nemzetiség, a ruszinság ma is él. Hazánkban is. Nyelvében is él, még ha nem is oly nagy számban, de jóval szélesebb körűen él hagyományaiban.

Magam is találkoztam ezekkel a hagyományokkal, vannak élményeim, értesüléseim ezen a téren. Elöljáróban ezeket próbálnám csokorba szedni. Elsődlegesen két színhelyhez kötődnék. Az egyik a budapesti Rózsák teri gör. kat. templom, a másik Tokaj és vidéke.

1950 óta járok a Rózsák teri templomba. Tapasztaltam, hogy idősebb papok a szertartások csendes papi imáit ószláv nyelven mondták, halkan, könyv nélkül. Rakaca idős papja, Bobák János, néha feljött Budapestre, s eljött liturgiát (misét) mondani. Mikor felajánlottam az oltár körüli segédkezést, hosszú, fekete, ódivatú papi kabátja zsebéből kivette a magával hozott könyvet és azt mondta: "Fiam, én ószlávul misézem!" - Már valamelyest járatos voltam a szertartásban, így válaszoltam: "Tudom, mikor kell mondani azt, hogy Hoszpodi pomiluj! (stb.), amit nem tudok ószlávul, azt magyarul mondom."

Sokszor ültek mellettem idősebb emberek, akik mondták magukban az imákat ószlávul, de olyat is láttam, hogy álltak a templom végében, ószláv imakönyvvel a kezükben, s mondták imáikat. Az egyháztanács egyik idős tagja pedig következő élményét mesélte el. Szakmája szobafestő volt, még a század elején, ipari tanuló korában, mesterével Szigetcsépen dolgozott a szerb templomban. A kántorszékben meglátta az énekeskönyvet, kinyitotta, és fennhangon olvasott belőle. A szerb lelkész meghallotta az ószláv szöveget, feltette a kérdést az ifjúnak: honnan ismered a cirill betűket? S választ kapva, a fiatal inast megdicsérte.

Tanári pályafutásom Tokajban kezdődött 1955-ben. Háziasszonyom római katolikus volt, de azt mondta: "Fiatal koromban sokat voltam a görög katolikus templomban, s még énekeltem, hogy Hoszpodi pomiluj" /=Uram irgalmazz!/ (Ugyanis 1912 előtt ószláv volt az istentisztelet nyelve!) Az idős szomszéd néni, pedig egy hétköznapra eső ünnep délelőttjén megjegyezte: "Harangoznak az orosz templomban, mert ünnepük van!" - Egy tanítványomat arra kértem, ha van otthon régi ószláv imakönyvük, s nem kell nekik, adják nekem. Pár nap múlva az utcán megállított egy idős néni, és azt mondta: "Az unokám szólt, van otthon egy orosz imakönyvem." El is küldte, latin betűs ószláv nyelvű, kisalakú könyvecske volt, a századforduló tájáról. (Ilyeneket is készítettek, azok számára, akik nem ismerték a cirill betűket!)

1956 szeptemberében, szeptember 8-án, a falu búcsúünnepén jártam először Végardón. A temető mellett elhaladva, feltűnt, hogy sok cirill betűs sírkövet láttam. (Napjainkra eltűntek!) A vecsernye után végzett halotti megemlékezést - panachidát - a kántor így fejezte be: Vjecsnaja pamjaty! (Örök emléket!) - Az már a az 1980-as évek elején történt, hogy Rakacán az úrszínváltozási prédikációt így kezdte a pap: Krisztosz poszregyi nasz! - A válasz: Jeszty i bugyet! (Krisztus közöttünk! - Van és lesz!) Azután magyarul folytatta. Azt pedig többektől hallottam, hogy Mucsonyban olykor hangzott fel a szertartásokon ószláv ének.