Samuel BECKETT

ÖSSZES DRÁMÁI

Samuel Beckettet sokáig az abszurd, a formabontó, a szuperavantgard drámaírójaként tartották számon. Mára világossá vált, hogy mindez tévedés, félreolvasás, Beckett valamilyen módon időtlen, örök jelenség, sokkal jelentősebb, mint véletlenszerűen kiválasztott kortársai. E drámagyűjteménye alig tartalmaz többet, mint ami eddig is megjelent és ismert volt magyarul, ám megváltozott a közeg, amelyben ezeket a drámákat befogadni, recipiálni volt szokásos.

A Godot-ra várva,   A játszma vége és az Ó, azok a szép napok ma már nem azt mondják olvasóiknak, nézőinek, mint amit üzentek a hatvanas, hetvenes években.

Godot-ra várva c. drámája a század egyik legvitatottabb, legtalányosabb darabja. A legváltozatosabb elemzések láttak már napvilágot a darab két vegetáló főszereplőjéről, s ezek mindegyike tartalmaz valamelyes igazságot, de nehéz egyértelműen, egysíkúan értelmezni Beckett mondanivalóját. E darabban a várakozás - a Godot-ra várás - jelenti a létet, s minden egyéb cselekedet ezen belül helyezkedik el. A két főszereplőnek bizonyára van története - utalásokkal találkozunk is -, de itt a valóság és az abszurd egy történet végét vetíti elénk: a két csavargó számára nem maradt más, mint az örök várakozás. Hősei teljesen elidegenedett világban élnek, mely kétségkívűl visszautal a német megszállás alatt kialakult konkrét helyzetre. Estragon és Vladimir (a testi és lelki életet élő ember) az emberi lét végső bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értéket keres.

A játszma vége az író drámai művészetének másik oldalát emeli ki: az atomháború után, a teljes semmibe hullás peremén játszódó darab a Lear király paródiájaként is értelmezhető. Drámái a nyelv magas szintű művészetéről tanúskodnak.

Beckett a maga lényegre csupaszított színpadán, a nyelvi-retorikus minimum felhasználásával nem pusztán a hidegháború, az atombomba árnyékában élő - akkori - nyugat-európai embernek mond sokat, hanem a mai és a mindenkori emberi szituációt átélőknek, a lényegre koncentrálóknak, az "ittlét" (a heideggeri Dasein) metafizikai pozícióját sejtőknek és a miatta aggódóknak is. És Beckett nem volt rest a végletesen redukált színpadot és színjátékot még tovább csupaszítani, még egyszerűbbé és némábbá tenni. Ez a kötet nem tartalmazhatja az író némajátékait, ám az azokhoz közelálló műveket igen, ezek hatása pedig elementáris. A mai olvasónak az is föltűnhet, hogy csalás volt annak idején Beckett nyelvi szegénységéről szólni. A korabeli műfordítóknak volt igazuk, akik - elsősorban Kolozsvári Grandpierre Emilnek - igazán árnyalatos magyar nyelven adták vissza Beckett csak látszólag szimpla angol-franciáját. Az összes drámák - színpadi műveket, rádiójátékokat, filmforgatókönyvet tartalmazó - nálunk 1970-ben megjelent gyűjteményét az új kiadásban kiegészítették az azóta keletkezett, valamint az iró hagyatékából előkerült írásokkal.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez