Thomas BERNHARD

RÉGI MESTEREK

Egy Reger nevű úrral abban állapodott meg egy bizonyos Atzbacher, hogy valamikor fél tizenkettő tájban találkoznak a bécsi Kunsthistorische Museumban. Minderről az író számol be, ám arra hivatkozva, hogy Atzbacher írásából értesült erről, valamint arról is, hogy ki is valójában Reger, és főleg miket mond vagy gondol. Ha a közlési áttételeket leszámítjuk, amit persze nem tehetünk meg egyszerűen és minden további nélkül, akkor lényegében Reger belső monológjához jutunk, egy hatalmas, szinte joyce-i belső monológhoz, amelyben azonban nem egy, a mindennapokhoz kötött közember szólal meg, hanem egy művészeti, irodalmi és filozófiai kérdésekben abszolút járatos és szuverén zseni. Téved azonban az az olvasó, aki ezek után úgy véli, hogy Bernhard regénye afféle áttételes esszé a régi művészet alapkérdéseiről, arról, hogy a modern kor miként értelmezi át (és semmisíti meg ezáltal) a klasszikus munkákat, Tintoretto, Goethe vagy Kant nagy műveit. Ugyanis, bármily telitalálatú, konzseniális elemzések olvashatók Atzbacher közvetítésével Reger úrtól, a regény nem a régi mesterekről, nem is a művészet (tragikus) sorsáról, a műértés kikerülhetetlen pusztulásáról szól, hanem Ausztriáról, Bernhard, minden idők legnagyobb Ausztria-gyalázója arról ír, hogy - a Monarchia bukása után - mennyire mélyre süllyedt, mennyire a hazugság és az aljasság poklává vált Ausztria. A hatalmas, szenvedélyes tirádák, amelyek a művészet halálát is valamiképp csak Ausztria bukásának szimbólumaként tárgyalják, elsősorban persze nem - nagyon is kétséges - igazságukkal fogják meg az olvasót, hanem intenzitásukkal, eruptív líraiságukkal, a legnagyobb szatírák viharzó kavargásával. Nagyon különös, nagyon egyedi, korántsem rokonszenves, de kétségkívül nagy mű a Régi Mesterek, amelynek párját aligha lelheti fel az olvasó, hacsak nem Széchenyi magyarul mindmáig nem olvasható *Nagy Szatírájában, döblingi évei főművében.

*Széchenyi feljegyzéseiben - melynek Károlyi Árpád a Nagy Magyar Szatíra címet adta - leszámolt Bécshez fűződő illúzióival. Rapszodikus párbeszédekben rögzítette gondolatait. Ez a gyilkos vitairat nevetségessé teszi a magyarországi önkényuralom kegyetlen és ostoba rendszerének kieszelőit. A Nagy Magyar Szatíra helyenkénti bonyolultságával is rendkívüli felindulást kifejező mű; könyörtelenül alkalmazza a szenvedélyes, megsemmisítő gúny fegyverét.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez