BERTÓK László

DESZKATAVASZ

Nemcsak az általa oly kedvelt és oly nagy művészettel művelt szonettformától búcsúzott el új kötetében Bertók László (bár mutatóba azért szonett is akad a kötetben), de a szabályos versépítkezéstől, a szigorú kompozícióktól, az egyszerre racionális és mégis költőien szuverén vonalvezetéstől és még sok egyébtől is. A búcsúk kötete a Deszkatavasz, és nemcsak a nagy kortársaktól és mesterektől, barátoktól való búcsúzásé (a legszebb versek közé tartoznak a Csorba Győző és a Fodor András halálára írt költemények). "Prózára szerelte" ezúttal műveit a költő, látszólag csak piszmog a szavakkal, a versképletekkel, még a versbe emelt tárgyakkal is. Kézbe fog egy verssort és hajlítgatni kezdi, "kocog" egy Ady-sor után, elbíbelődik a szögesdrót halmon (kerítés volt valaha), a deszka repedésein, a rigó pittyegetésein, a hirtelen támadt csöndön, és úgy tesz, mintha tényleg csak bíbelődne ezekkel az apróságokkal, semmiségekkel, szándéktalanul, öregurasan. Valójában iszonyú sodrása van ezeknek az igénytelennek tetsző költeményeknek: a komótosan felhordott színek és szavak, felvázolt tárgyak és gesztusok, megjelenített képek és látomások résein keresztül elönti a verseket a metafizikum vonzása. Valamiféle "túlos" derengésük van Bertók László új verseinek, nem evilági sugárzásuk (Üveg nélküli; Tojáspor; Kerítés; Hét feje volt; Kocogás egy Ady-sor után; Lehetnék kuruc, sőt labanc; Saját árnyékát előzi a ló; Boldogan lebeghetne stb.). Megrendítő költemények, tragikus felhangú alkotások a lehető legszerényebb, már-már "jelentéktelenített" mezben.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez