Giovanni BOCCACCIO

DEKAMERON

A firenzei trecento "hármas koronájának" legfiatalabb tagja - Dante és Petrarca mellett - Giovanni Boccaccio, akinek híres irodalomtörténeti jelentőségű és fontosságú főművét sok olvasó ismeri. Az ismertség legfőbb oka természetesen a novellagyűjtemény számos darabjának borsossága, pikantériája, hét évszázadot felölelő elevensége. Valóban, a száz elbeszélés legnevezetesebb történetei jól végzett, legtöbbször törvénytelen szerelmeskedésekről, felszarvazott férjek megcsúfolásáról, szerzetesek és apácák vidám bujálkodásairól s egyebekről szólnak. Az erotikus világirodalom egyik főműve Bocaccio novellagyűjteménye, s nemcsak fesztelensége, szabadszájúsága okából. Hanem azért is, mert az életörömtől duzzadó alkotásokat átjárja egy forradalmi eszme, melyet a modern szexológia lehangoló nyelvén úgy fejezhetünk ki, hogy ez a testi szerelem kölcsönös örömszerző funkciója. De persze nemcsak ilyen a Dekameron, noha ez a leghíresebb oldala.

A tíz nap tíz elbeszéléséből egy egész napon csupa tragikus esemény hangzik el, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mi a novellafűzér kerettörténete: Firenze város halálos pestisveszedelméből kimenekülő hét hölgy és három ifjú úr beszéli el ezeket egymásnak. Évszázadok óta folyik a vita, mit is jelent ez: végső soron tragikus világlátást, egy régi, dögvészt lehelő életformából való kiszabadulást, vagy éppenséggel a nemes művészet gyógyír voltáról szóló vallomást. Boccaccio történetein érződik, hogy szerzőjüknek kifogyhatatlan kedve telik a mesélésben. Elmondja többek között a nagylelkűségnek (Hatodik nap második, Ötödik nap kilencedik novella), a hűségnek és hűtlenségnek mulatságos és fordulatos házasságtörési históriákkal tarkított (Harmadik nap második, Kilencedik nap harmadik novella) vagy az ostobaságnak (Nyolcadik nap harmadik, Kilencedik nap hatodik novella) váratlanul újszerű példáit, olykor pedig egyszerűen csak a sors egy-egy kiszámíthatatlan, elkápráztató fordulatát (Első nap, első, második novella).

Az író máig élő rendkívüli hatását - alkotókra, olvasókra egyaránt - egyrészt újszerű és virtuóz formakezelésének: könnyed és sima stílusának, áradó körmondatai tökéletes dinamikájának; másrészt annak a ténynek köszönheti, hogy az irodalom számára fölemelte és meghódította az eddig irodalomalatti életet élt (anekdotákban, fabulákban), nagyon is evilági, a földi életörömök igenlését az értékrend csúcsára helyező témákat. A tíz nap jelentőségének elismerése képpen Petrarca, babérkoszorús költő barátja latinra fordította a tizedik nap tizedik elbeszélését, a szeplőtelen jellemű Griselda történetét, azzal a céllal, hogy megismerje a világ valamennyi művelt embere.

Boccaccio mindenesetre hagyományra épített és hagyományt teremtett. Kerettörténetes szerkesztésmódja, melybe öt év novellatermését fűzte egybe, arab tradíciókra támaszkodik, maguknak a történeteknek a forrásai közt pedig találunk francia fabliau-t, mint középkori legendát, keleti mesét és görög regényt, történelmi eseményt és firenzei anekdotákat, klasszikus auktort és szájhagyományt. Ám jóval több ez a mű, mint egy meglevő kincs feltárása és kibányászása: a novella, e máig élő nagy műfaj ezekben a történetekben született meg.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez