CSOÓRI Sándor

KÉSZÜLŐDÉS A SZÁMADÁSRA

Szépen vall egyik interjú-esszéjében Csoóri Sándor arról, hogy miért és milyen módszerekkel írja esszéit. A műfajt egyszerre tartja művészinek és tudományosnak, maga azonban a művészi jellegű, szépirodalmi eszközökkel (is) élő, vallomásjellegű, a megélt, teljesen sajáttá tett gondolatot kifejező esszéválfajt érzi természetéhez- alkatához közelinek. Művei, e kötetbe összegyűjtött esszétanulmányai szépen példázzák, hogy a költő tisztában van saját tanulmányírói természetével. Legtöbbször és éppen a legsikerültebb, legnagyobb szabású művekben Csoóri saját irodalom- és történelemképét, kiküzdött, átélt eszméit és eseményeit fogalmazza meg, sokszor éppen azzal bűvölve el az olvasót, hogy mennyire szenvedélyesen és bátran tud, mer egyoldalú, néha szinte kihívóan egyéni lenni. Írásainak legtöbbje tulajdonképpen ugyanarról a problémáról szól, ugyanazt a témakomplexust közelíti különböző irányokból: szóljon akár Illyés Gyuláról, Németh Lászlóról, egy-egy nagy színész életművéről, netán a műfordítás helyzetéről, előbb-utóbb mindig a magyar, újkori magyar történelem kérdéseihez érkezik el, erkölcs és reform, irodalom és politika sokszoros összeszövődöttségéhez, a megújulás módjait sürgető kereséséhez. Kevéssé, szinte egyáltalán nem érdeklik Csoórit a film, a festészet, szobrászat, sőt még az irodalom műhelytitkai, formaproblémái, alakításgondjai. Filmekről (akár saját munkáiról), képekről, szobrokról, versekről szólva is lényegében mindig az alkotó emberi fajsúlya, morális tartása, közösségi üzenete foglalkoztatja. A gyönyörű nyelven megírt, valóban művészi igényességű esszék szenvedélyes hangúak, sokszor ódai vagy profétikus magaslatokra emelkedők.
A könyvet főleg a művelt, önállóan gondolkodó, kritikára képes olvasók értékelik majd igazán.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez