Gustave FLAUBERT

BOVARYNÉ

1857-ben jelent meg az akkor még fiatal író első nagyobb műve, a Bovaryné (a Szent Antal megkísértése ugyan korábban íródott, de csak később jelent meg), azonnal botrányt kavarva, bírósági tárgyaláshoz vezetve, de egyúttal - és azóta egyre bizonyosabbá váló módon - a múlt század regényremekműinek egyikeként. A korabeli olvasó és a kritika szokványos háromszög-történetként fogta fel Bovary feleségének szerelmi történeteit, ám - indirekt módon - esztétikai, regénypoétikai nagyszerűségére, páratlanságára is rádöbbent, szemben a kor számos, hasonló témát tárgyaló divatos (és a mai olvasó számára nemcsak olvashatatlanul unalmas, de egyúttal buján erotikus és fülledt levegőjű) regényével. A műben - leírva - egyetlen erotikus jelenet sincs, szavai válogatottan szalonképesek, sokkal kevésbé "pornográf", mint akár Balzac, akár Stendhal regényei. - Nemcsak azért kiemelkedő jelentőségű ez a regény, mert következetesen és a legparányibb részletekig kidolgozva valósítja meg a század elejének nagy kezdeményét, a realista regény alakzatot, nemcsak azért, mert a francia próza antológiadarabjainak gazdag csokrát tartalmazza (bizonyos részleteit, a vásárjelenetet, Bovaryné bálját stb. ma is mintadarabként tanítják a francia középiskolákban), de főként azért, mert talán először alkotott a világirodalomban olyan zárt, kikezdhetetlen regénystruktúrát, amely a "formátlan nemműfaj" (a regény) e képviselőjét a nagy költemények, a klasszikus versek és drámák tökélyéhez közelítette.

A történet maga szinte banálisán egyszerű, tudatosan, akartan hétköznapi figurái egytől-egyig unalmas polgári alakok; hősnője lehetetlen hisztérika, aki regény álmait éppen nem Don Quijote-i módon valósítja meg az életben; hősei sokszor egyenesen undorító, taszító "férgek", akik a szenvtelen (impasszibilis) ábrázolásmód ellenére is hatalmasan kritikaivá teszik a művet. Flaubert azonban jóval többet adott, mint egy egyszerű, köznapi és tipikus történet nagyszerű leírását, regénybe foglalását.
Emma Bovary, ez a könyv-faló, nagyravágyó, ábrándjaitól megrészegült kis falusi együgyűség, sorsának és környezetének közepessége révén lesz a regény végén a romantikus hősnőknek nemcsak utánzója, hanem egyben szánalmas áldozata. Amellett nincs az egész századnak (talán Anna Karenina kivételével) még egy olyan teljes női arcképe, születésétől haláláig, nem szólva arról, hogy a család, a férj, a kor, a vidéki társadalom, az egész Lajos Fülöp-i légkör bámulatos életre keltésével ez a krónika, ez az életrajz csak ürügye, csak tartója az emberi sors legmélyebb és legköltőibb jelképeinek. Mert minden jelkép ebben a regényben és - akárcsak Baudlaire-nél - (aki oly rokon Flauberttel) itt is mindig a szimbólumok erdejében járkálunk. Bovaryné, Bovary, Homais úr, a nyárspolgár, Rodolphe és Léon, a két "csábító", ma már mind annak a legendás világnak a lakói, amely az élet és az irodalom között századról századra él és növekszik közvetítőül, vigaszul, tanulságul, gyönyörűségül.
A Bovaryné klasszikus példa arra, hogy a regény sem egyszerű, egysíkú műalkotás: rétegei, egymást erősítő, de sokszor egymást tudatosan el is takaró rétegei, szintjei hallatlan bonyolult szerkezetet adnak a műnek, olyan formát, amely egyszerre és elválaszthatatlanul képes szinte vadromantikusan szenvedélyes, hatalmas érzelmi viharokat kiváltó hatásra és az objektív, konstatáló nyugalmú, eredeti értelemben vett epikai látásmód felkeltésére. A regény éppen többértelműsége, bonyolultsága miatt mindenkor a legkülönbözőbb olvasók kedvence volt: kezdők éppúgy örömmel kaptak rajta, mint irodalmi ínyencek.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez