John FOWLES

A LEPKEGYŰJTŐ

A plátói szerelmek legtöbbször romantikusak, soha el nem feledhetők, mint például a Fehér éjszakákban. De hol van ebben a dekadens, bűntől, mocsoktól szennyezett korban őszinte érzelem? Messze vagyunk már a dicsőített nőhöz fűződő örök, tiszta szerelemtől. Messze attól a kortól, amikor a gondolat is elég volt, hogy szeressük. A bűn fészkei, a pénz feljogosít arra, hogy el is érjük azt, akit akarunk. S akkor a szent nem lesz többé szent, csak egy kis szajha, aki legféltettebb kincsét, az erényét is feláldozná, hogy szabaduljon ettől az erkölcsi, érzelem nélküli fertőtől.
Az újkori irodalomban legjobb példája ennek Fowles: Lepkegyűjtő című alkotása. A könyv kéthónapos, tragédiába torkolló, torz együttlét története. A kétszemélyes művet áthatja a két világ vergődése: Miranda Grey-t, a művésznövendéket, a szépség, a tisztaság egyre ritkább megtestesítőjét elrabolja egy eltorzult értékrendű, fanatikus, álomvilágban élő kishivatalnok. A férfi (Ferdinand Clegg), aki szabadidejében lepkegyűjtő, leghatalmasabb pillangóját épp a védtelen nőben látja meg. Teheti, hiszen könnyen nyert pénze feljogosítja arra, hogy álmai nőjének aranykalickát rendezzen be. Ám ez az álomvilág csupán az ő képzeletében él. A pince - különleges lepkéjének - csak csúf, ízléstelen kalicka. Akaratlanul is sorvadásra ítéli a szépséget. E kegyetlen pincevilágban csak két szereplő létezik, Miranda és Ferdinand. Ferdinand megpróbálja megnyerni a lány bizalmát, miközben a lány a menekülést tervezi. A regény kettőjük szellemi küzdelmének ragyogó, pszichológiai pontosságú ábrázolása, a szabadság iránti vágy, a rabság nehézségének, a férfi és nő párharcának, a szépnek és gonosznak árnyalt ábrázolása.
Mirandában benne van a törékeny, kecses nők minden bája, az alkotó szentimentalizmusa, a gyengék rafináltsága. Ellenpárja Ferdinand, akinek műveletlensége, otromba szerelme elcsúfít körülötte mindent. Most már csak az a kérdés, hogy Flowes történetében képes-e a jó legyőzni a rosszat. E harc különös értéke a szereplők jellemváltozása. Miranda az öntudatos, belső értékeire ügyelő fokozatosan omlik össze, s a gyengesége okozta teret egyre erőteljesebben használja ki Ferdinand. Amíg a beteges érzelmű férfit szépségével, lelkének finomságával eleinte képes hatalmában tartani Miranda, ám a nő gyöngülésével a helyzet megfordul. Ferdinand már nem rabja a saját érzelmeinek, hanem valójában is, nemcsak szavakban, a ház urává válik. Mirandából kiöli a reményt, a szabadulás iránti hitet, s ezzel együtt benne is meghal a szerelem az eszményi nő után. Eme értékes jellemváltozások viszik előre a cselekményt a reménytől a reménytelenségig, a tisztától a tömény szennyig.
A két szereplő sorsát természetesen megpecsételte a kor. A remény azonban megmaradt, még akkor is, ha csupán halvány reménysugár van rá: a szerelem élni képes a halál pillanatában is.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez