Erich FROMM
AZ ÖNMAGÁÉRT VALÓ EMBER
Az etika pszichológiai alapjainak vizsgálata
Erich Fromm e munkája 1947-ben keletkezett és a pszichoanalízis alapján
tárgyalja és rendszerezi a szerző etikai nézeteit. A pszichoanalízis, a
szociológia és a szociográfia összekapcsolása újfajta látásmódot hozott a
tudományos gondolkodás világába. Azzal a többlettel is rendelkezik Fromm
munkája, hogy nem csupán az egyedi életsorsok pszichoanalízisét kínálja, hanem
különféle társadalmi csoportok vizsgálatát is. Nála nem csupán az egyén a
vizsgálat tárgya, hanem az embereknek az őket körülvevő dolgokhoz, tárgyakhoz
fűződő viszonyai is. E művében születik meg a karakter fogalma, melynek
használatát a nem terápiás és nem klinikai területekre is kiterjeszti. Az ő
karakterfogalma eltér a freudi értelmezéstől; lényegének azt a kapcsolatot
tartja, amely az egyént a világhoz köti, nála ez az orientáció határozza meg a
karakter lényegét, és ezt tartja a társadalmi alkalmazkodás alapjának is.
Ebben a művében dolgozta ki a karaktertípusok jellemzőit, a különböző
típusokat és azok hatását az egyén pszichológiai fejlődésére. Ennek kapcsán
fejti ki etikai kérdéseit, azt a világszemléletet, mely szerint a boldogság-
és egészségvágy benne él az egyénben, mely alapja és mozgatója lehet egy
mélyen humanisztikus világnak.
Az önmagáért való ember a huszadik század első felének egyik
legkitűnőbb erkölcsi hitvallása.
Vissza a
főoldalra * * * Vissza a
kereséshez
|