GYŐRFFY Ákos

A CSÓVÁNYOS ÉSZAKI OLDALA

Érett költőként debütál Győrffy Ákos, aki nagyon össze nem illő dolgokat képes harmóniába hozni: verseinek igen erős motívuma a táj, ugyanakkor csaknem valamennyi művének - a leíró műfajúaknak is - van valamilyen epikus sodra, elbeszélő vonulata. Nála a látványelemek egymásutánja történést sejtet (nap; beszél a halálról; Kálváriadomb; A kép; Most a sötét vízen; Vajon ki az stb.), mintha maga a fölsorolás dinamizálná a verset, mintha a látvány fölidézése teremtene fluxust. Mindenképp sajátos hangon szól, éspedig egyenletesen kitartott tónusban: mindvégig bírja erővel az új és újabb látványok, látomások rögzítését, mozgásban tartását, illetve ezek egymásutániságának feszítettségét. Különösen igaz ez par excellence tájverseire, amelyek a természet elementumainak számbavételével önmagukban hatásosak (a Hiányok, A Csóványos északi oldala és Belső hegység című ciklusok darabjai). Győrffy nem akar "szép" vagy akár poétikus verset teremteni; magát adja, vagyis hagyja, hogy meglátott képeit lelkének ereje hozza mozgásba, állítsa epikus áramlatba. "Merülök, arccal fölfelé, a nap ezer darabra szakadt / szét, puha fénycsomók a vízen. / Így maradni" (Spiaggia). A versek belső dinamikájának egyik legerősebb mozgatója ő maga, hiszen a költő sokszor "beleáll" a képbe, és a maga személyiségének gazdagságával, a lírai szubjektum varázsával, sajátos gesztusaival, emberi hitelével hozza mozgásba alapvetően nominatív mondandóját - a tájról. Különös, nem egykönnyen átlátható, megfejtésre érdemes, és mégsem rébuszos költészet ez - igényes olvasóknak élménye lesz.

Vissza a főoldalra    * * *    Vissza a kereséshez